Rózsa Gyula

 

Rózsa Gyula

Egyhetes kritika

Egyheti a kiállítás: a budapesti Műcsarnok hagyományt alapít azzal az ötletével, hogy őszi szezonkezdetkor egy hétre tizenkét festőművész recens munkáit mutatja be a tizenkét termében, az idén immár harmadízben. Egyheti koncepcióval: a gyorstárlat a kísérőszöveg szerint ugyan a magyar festészet aktuális jelenségei közül villant fel néhányat, de a néhány számnév dicséretes szerénységgel és óvatossággal ott van, jelezve, hogy szó sem lehet teljességről, egységről, műági mintavételről. Már csak azért sem, mert - ez meg a beharangozó nyilatkozatból derült ki - a válogatás úgy áll össze, hogy az intézmény munkatársai mind megteszik a javaslataikat a kiállítandókra, majd az intézmény főigazgatója szelektál, és meghozza a végső döntést. Ezt hívták valamikor demokratikus centralizmusnak. S valamiképpen a hajdani, nagy demokratikus centralizmus sem feltétlenül számolt a totalitással, ez a mostani sem, azzal a nagyon nagy különbséggel, hogy ez a műcsarnoki ezt deklarálja is. Következésképp: egyhetes érvényű lehet csak a kritika. Továbbá megkésett, törvényszerűen csak zárás utáni, minthogy a rendkívüli hétfővel megtoldott nyitvatartási hét nap semmiképp sem elegendő szinkron műbírálatra, a napi- sőt hetilapok kénytelenek is hallgatni, mert kifutnának az időből. Az ötlet azonban könnyed és a kiállítás látványos - már az maga üdítő, hogy csak festményeket, képeket láthatni kortárs kiállításon -, megérdemel egy semmiféle általánosításra nem kötelező megemlékezést.

A rendezés és ismertetője megpróbált ugyan rendet tartani és kategóriákba sorolni alapozódó és kialakult életműveket - ezeken a szemléken dicséretesen sok a pályakezdő, őket erősíti néhány középgenerációs festő -, de maga sem erőlteti túlságosan az alakzatot, érezvén hiábavalóságát. Mert a megemlített pittura colta, amely a szó szerinti olaszban tanult/művelt festészetet jelentene, a mai szakirodalomban pedig régi művészeti stílusokat követő művészmagatartást, eleve nemzetközileg képlékeny. Nem belebonyolódva most a csaknem negyedszázada bevezetett fogalom globálisan ellentmondásos alkalmazásába, tovább destruálhatjuk a terminust. Mert ha László Dániel, Mátis Rita és Varga Rita piktúrája colta, minthogy figuratív, minthogy naturalista, minthogy 19. századi, s azt megelőző művészeteket parodizál vagy forgat giccsbe, miért nem az a Kovács Lola festészete, amely az impresszionistákat meg a Nabis-kat használja fel? S megfordítva: miért ne férne bele a jobb oldalon elhelyezett másik kategória, new image painting körébe Varga Rita, ha a fogalom jellemzője az eklektika, s ha a harminckét éves festő egyebek közt a mozitranszparensek stilisztikáját is hasznosítja orgiasztikus színvilágában? Nehéz dolog ez, valóban jobb elméletek helyett a művekben elmélyedni.

Varga Rita külön, saját Ofélia-mitológiát épít fel tágas méretű képeivel, és függetlenül attól, hogy értjük-e vagy sem a részközléseket (Ofélia bombával, Ofélia Apunak, Mentőövek Oféliának), zárttá válnak és bevonnak ebbe az egységbe. Mondhatni, beráncigálnak. A festő olyan gátlástalan szabadossággal használja fel a vad színeket - bíbort, narancsot, vízkéket, vízzöldet, mindent, ami világít, fluoreszkál és anilin -, és akkora képfelületeken élteti őket, hogy hatása szinte elnyomta a fél kiállítást. Merthogy a színeket valóban élteti: feleselteti, kontrasztálja, összeédesgeti és harmonizálja, egymásnak uszítja és összefeszíti. Képeinek lényege valami féktelen, fenegyerekes (fenebakfisos?) tiszteletlenség, paródia, amelyet - ha alaposabban megfigyeljük, észre kell venni - bravúros technikával működtet. Az ilyen nagy (kétméteres), ilyen harsány és ilyen perszifláló vásznaknak tarkának, csapkodónak és ízlést provokálónak kell lenniük, és azok is, ám festői erő révén lesznek azok. Varga a pointillisták merészségével ereszt össze hideg és meleg színeket, a cloisonnizmus bátorságával használja ki a cloisonnizmusnak még rémálmában sem előforduló komplementereket, de Film című kiskép-sorozatán, annak is hátulról a nyolcadik és a kilencedik lapján volt a legkönnyebben tetten érhető, hogy festőisége Gauguin festőisége valójában. Féktelen parodizálását, elszánt műfajtagadását a műfajszerű műgond teszi érvényessé.

Hátrányára szolgált Mátis Ritának, hogy terme a Varga terméből nyílott. Az ő világ- és művészettagadásának, világ- és életműépítésének az eszköze a gicscsel való provokálás, tüntetés a közönségessel, és ennek ugyancsak az erős színhasználat, a banális formaképzés a feltétele. Ez meg is lett volna. Csakhogy Mátis gyönyörű testű, gyönyörű szemű erotikus leányaktjai, izmos-pucér fiútestei, szabadban enyelgő szerelmespárjai egyelőre nem többek: professzionálisan hatásvadász színvilág, triviális témák és lapos mitologizálás. Az az intellektuális-kritikus többlet hiányzik egyelőre, amelyért a silányat érdemes újrateremteni, s amelyhez nem elegendő szellemi izgalom egy talán-leszbikus pár, egy gyanúsan értelmezhető fekete bőrű és fehér bőrű fiúakt egy fürt szőlővel. A Betshabe tomboló szín- és erotikatúltengése, még inkább a Manet-művet sajátosan értelmező Bruny, én és reggeli a szabadban profánsága mutatta meg, hogy a sok-sok kiállított műben mit kerestünk. Azt a makacs én-, család- és világértelmezést, amelyet a szomszéd terem László Dániel-kollekciójában megtaláltunk. Ez is zsúfolt volt, talán kevesebb munka előnyösebben reprezentálta volna a mindössze huszonkilenc éves festő titokzatos, enyhén világfájdalmas, enyhén narcisztikus, érzelemmel teli piktúráját, amelynek a hol Vermeert, hol Georges de la Tourt meg-megidéző figurativitása még ezután fog egységessé válni.

Kovács Lola - ez egy tételes méltatás itt - a Nabis-kat idézi. Legalábbis azon a két és fél méterhez közelítő vásznán, amely a képmérethez méltó hosszúságú Max és Sha NaRa Flora de Mayo és Mary Thonder kezében címet viseli, leginkább Bonnard meleg, puha koloritját használja fel. Minthogy azonban egy olyan titokzatos-baljós jelenethez használja, amelyen két nem látható nőalak keze tart két talán-koponyát, s minthogy a koponyák hasonló szordínóval, de szinte fluoreszkálnak, minthogy továbbá a látomás - szó volt róla - transzparens nagyságú, ezek a puhán felrakott meleg színek körülbelül úgy fordulnak ellentétükben, mint azokon az Ámos Imre-képeken, amelyeken a rettenet már megjelent, de a színek még bolyhosan szépek. Kovács Lola festészete meggyőző példa arra, hogy a hatalmassá nagyítással, a filmszerű totállal milyen megrendítően újat, mást lehet mondani. Premier plánnál is közelibb arcrészletei, kíméletlen kameraközelítéssel előadott tulajdonképpen szemportréi harmadára-negyedére kicsinyítve érzékenyen impresszionista vagy posztimpresszionista festmények lehetnének. A második pillanat című darabjához közel lépve a szemsarokban kékek, feketék, rózsaszínek és lilák derkovitsi gyöngéd expresszionizmusát lehet felfedezni. Ám emberfeletti, lenyűgöző dimenziókban drámaiak, megrendítőek lesznek ezek az olykor három-, sőt négyméteres arcrészletek, miközben méreteik ellenére megmaradnak sajátos módon festménynek.

A feltűnni vágyás, a kerül-amibe-kerül eredetieskedés persze velejárója egy elsősorban fiatalokat, pályakezdőket felkaroló kiállításnak. Ezt ezúttal az oszlopos körcsarnokkal honorált Barakonyi Zsombor közlekedési festészete biztosította, amennyiben kompozícióit részben két kílbóton és egy merészebb, borulékonyabb kompozíción, szkiffen rögzítette, részben tizenkilenc gördeszkákra festette; nem nagyon lehetett megállapítani, hogy a festő milyen teljesítményt nyújt. Romvári Márton ellenkezőleg, a hagyománytiszteletével kelt figyelmet. Ha a hasonlóképp nagy elődök munkáját folytató Barabás Zsófia egyelőre nem eléggé markáns, nem eléggé karakteres folytatója a nonfiguratív piktúrának, ha tapintatos, halk színei most még gyöngédség helyett némi erőtlenséget mutatnak, Romvári az érettségével tűnik ki. Ha nem a túlérettségével. Nonfiguratív táblái, Klee-hez méltó komoly színességet és schielés, mély rafinériákat felmutató kétméteres vásznai most olyan telítettek, olyan készek, hogy egyből beillenének a két háború közti klasszikus nonfiguráció, mondjuk az Abstraction-Création legjobb darabjai közé. A túl komoly, megállapodottnak látszó, következetes sorozat festőjéről, arról, hogy mindöszsze harmincesztendős, inkább Emlékdoboz-sorozata vallott. Ezek húsz centiméteres kinyitható kazetták, kívül a vásznak választékosságát, színességét és változatosságát fogalmazzák újra a fa textúráját is felhasználó izgalmas festőiséggel, kinyitott fiókjaikban pedig talányos kavics, homok, föld, faszén és fémforgács figyelmeztet fiatalságra, ötletességre, leleményes szabálytalanságra.

Végül a középkorú újítókról. Két ötvenen, illetve negyvenen túli festőt tisztelt meg az idei válogatás, mindketten korukhoz méltóan érettek, s mindketten a fiatalokhoz illő meglepetéssel szolgáltak. Károlyi Zsigmond emléktárgy- és plüssfigura folyamának új fejezeteként egereket állított ki, termének címe 55 egér, tárgya pedig vagy felfújható vagy keményhabból készült vagy fémből préselt, felhúzható, egyszóval semmiképp sem naturális, de szürke rágcsáló. Ám ezek a sajátos hősök olyan festői alapossággal, olyan feszes műgonddal, olyan komoly elmélyültséggel vannak megfestve, hogy ha egy egyedet önmagában csak groteszknek, frivolnak és ambivalensnek érzünk, hármas csoportban már zsánerszerűen barátságosnak, hatos falanxban félelmetesen fenyegetőnek, hetes, rendezetlen sorban pózolóan nagyképűnek látunk. Teremnyi apró - a környezetéhez képest valóban apró - festmény, csupa vasszürke, legfeljebb némi lilás fül: Károlyi sorozata mestermunka. S az Bullás Józsefé is, aki alighanem eddigi pályájának a csúcsára jutott. Nem fest mást, mint nagyon komoly, nagyon szép színű táblákon derengő-dudorodó, de inkább csak sejthető egzisztenciájú gömböket-golyókat-gombócokat szigorú rendben, de mindezt olyan kifinomult kontraszttal vagy harmóniával, olyan választékos eleganciával, hogy a mustrái élnek. Geometrikus rendjébe tapintatosan és szeszélyesen belefonódik, beleúszik egy-egy inda, időnként szétnyíló szár, s életet mozdít, elevenséget fon az egyébként is nagyon megnyerő színű, nagyon emberi rendű konstrukciókba.

Ennyit az egy hétről. Tanulság nincs, következtetésekhez nincsen alapja a méltatásnak, használat után eldobható.