Várkonyi György

Ex-pozíció

Aki László Dániel festményeit nézi, elandalodhat az otthonosság érzetében. Figurális, elbeszélő karakterű, ám mégis nyugalmat árasztó életképeket lát ugyanis, s ez elegendő lehet egy kis nosztalgiához. Első látásra. A figyelmesebb szemlélőt azonban valami nyugtalanság is eltölti, hisz előbb-utóbb rájön, hogy a dolgok és a szereplők nincsenek a saját helyükön, nem azonosak önmagukkal, pontosabban nem csak önmagukkal azonosak. A kép megértéséhez, az „üzenet" dekódolásához rejtjelkulcs szükséges, mert anélkül nem lehet olvasni ezt a nagy elbeszélést. A chiffre nagyon egyszerű, bár nem mindenkinek van keze ügyében: az európai festészet története. Úgy vagyunk ezzel, mint a kottával. Abban minden információ benne van, de a zene életre keltésének esélye csak azoknak adatik meg, akik az ismétlődő jelek halmazát nyelvként tudják értelmezni. Az egyik különösen meghitt képen kis infánsnőnek öltözött lányka ül a zongoránál, előtte a kottatartón nyitott album - Vermeer bécsi Műterem-képének egész oldalas reprodukciójával. Miféle zsáner ez? Berendezett színpad vagy spontán családi fénykép? A kompozíciót lezáró fehér falon tükör, benne a festett látvány megfelelőjét fotografáló festő, amint éppen exponálja a századokon átívelő pillanatképet. Az élő kislány láthatóan elmozdul, az emlék viszont lehorgonyoz az időben. Az idézetek mindazonáltal nem egyértelműek, hiszen ezek Vermeer enteriőrjeinek kellékei Velázquez szereplőivel és Velázquez problémáival. A spanyol festő nagy műveinek impresszionisztikus életszerűségével kapcsolatos vélekedéseket a művészettörténet-tudomány rég megcáfolta. A spontánnak tetsző beállítások valójában az interpretáció nagy talányai. Ezért aztán a valóságos család valóságos élethelyzeteiként előadott jelenetek minden elevenségük dacára a legrafináltabb festői kompozíciók mintáját követik László Dániel festményein. Újra egymásra talál história és élet (amiknek a 19. században elveszett egységét már Nietzsche elparentálta), de nem könnyű eldönteni, hogy a múlt aktualizálásával vagy a jelen archaizálásával van-e dolgunk. Esetleg egy spiritiszta szeánsszal, ahol a művész és a néző pozícióját firtató múltbéli óriások ülnek oda a 17. századi holland polgári otthonokból ismert, szőnyeggel letakart asztalhoz? Vagy a „múzeum" múzsaként éledése, a reaktivált művészettörténet pusztán tünete volna annak a végnek, amit korunk legjobb elméi a művészetre és a művészettörténetre nézvést egyaránt elkerülhetetlennek tartanak? Ha az intimus élet örömteli jelenetei mögött kétely és kiábrándulás lappang, akkor a szereplők sem egyebek egy commedia dell'arte aktorainál, kiket a tükörnek, a fényképezőgépnek s a művész identitásváltó pozíciójának (kinn is vagyok, benn is vagyok) köszönhetően egyszerre látunk a rivalda felől s a kulisszák mögül. Az idézet tehát nem pusztán reprezentáció és reflexió, hanem a „saját" idő elhagyásának, az elvágyódásnak félreismerhetetlen tünete. Vermeernél is az volt. Az ő falán a korábban egységes Németalföld 1665 körül már nem érvényes térképe függött, László Dánielén a Trianon előtti Magyarországé. A vásznat és az ecsetet most kamera helyettesíti, de ne feledjük, Vermeer is használt valami ilyesmit. A szereplők, a díszletek, a kompozíció mellett ez a 21. századi festő a megidézett előd eszközeit és helyzetét is utánozza. Ráadásul belefesti a képet készítő festőről (önmagáról) készült képet a kompozícióba. Hatványozza „kép a képben" velázquezi motívumát. Ez a másolás a mások másolásának másolása, „nem csalás, nem ámítás". A panoptikum nyitva, csak tessék, csak tessék! Itt látható még Georges de La Tour és Pieter de Hooch szelleme, Georg Friedrich Kersting Hímzőnőjének eredeti viaszmása Singer varrógéppel, s a legtüneményesebb fricska, a Jan van Eycktől ismert domború tükör, egy krómozott Volkswagen-dísztárcsa képében. Nosztalgia, blaszfémia vagy a bizonyosság keresése. Tessék választani!

Várkonyi György Mozgó Világ 2005 November