Kovács Lehel
LÁSZLÓ DÁNIEL : EL CAMINÓ CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA ELÉ
(Nagykovácsi, 2015. március 17.)
A kilencvenes évek magyar művészeti életében a realista, ábrázoló, figuratív jelző szitokszónak, megvetendő irányzatnak számított. Sőt, aki igazán trendi akart lenni, sok esetben a festészet műfaját is maga mögött kellett hagyja ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Amikor László Dániel a Magyar Képzőművészeti Egyetemre felvételt nyert, az a döbbenetes kép fogadta, hogy voltak olyan mesterek a festő tanszéken belül is, akik már a táblakép-festészet műfajának halálát vizionálták. Ebben a közegben talált egymásra tucatnyi festő hallgató, akik aztán a diploma megszerzése után pár évvel, 2003-ban megalapították a Sensaria Képzőművészeti Egyesületet, László Dániel vezetésével. Máig érvényes programjuk úgy létrehozni kortárs művészetet, figurális, realista festészetet, hogy az a hagyományos műfaji eredményeket, szabályokat figyelembe vegye, és mégse legyen poros, üres, avítt. Úgy nyúlni az ecsethez, hogy magában az ember Vermeerrel, Velazquezzel folytat szellemi diskurzust, és mindeközben a jelenben is maradjon, az egyik legnehezebb feladat. Olyan művészeti program, ami egyaránt magában hordozza a nagyszerű eredmények és a heroikus elbukás lehetőségét. Persze van ennek a törekvésnek másik nézete is: a csoport tagjai imádnak festeni, szeretik, ahogy a terpentin szaga szétárad a műteremben, ahogy a festék szétterül a vásznon, és már-már elképzelhetetlen érzéki örömet okoz, ahogy egy-egy szín összeér egymással.
László Dániel a hazai képzőművészeti élet negyven körüli generációjának egyik meghatározó alakja. Festői életművén túl fontos az a szerepvállalása is, ami túlmutat a műtermi tevékenységen. A teljesség igény nélkül: vezeti a Sensariát. Szervezi az ART IX-XI Galéria kiállításait Budapesten, azzal a misszióval, hogy bemutassa a magyarországi és a határon túli magyarlakta területek képzőművészeti életét, művésztelepeit. Jelenleg ez a feladata tűnik a legfontosabbnak, mivel jellemző a hazai művészeti életre a közöny és eluntság, és egyre kevesebb a lehetősége a vidéki vagy határokon túli képzőművész társadalomnak a budapesti bemutatkozásra, ami egy vízfejű ország esetében különösen fájdalmas.
2009-ben megtette a Szent Jakab apostol sírjához vezető zarándokutat Santiago de Compostelába. Az El Camino néven közismert zarándokút a keresztény világban Jeruzsálem és Róma után a harmadik legfontosabbnak számít. Már a 11. században is ismert zarándokút, érdekesség, hogy 1130-1140 között egy útikönyv is megjelenik egy francia pap tollából, aki felsorolja a településeket, tudnivalókat, szállásokat. Később ez a leírás a Codex Calixtinus részeként jelenik meg. A XX. század nyolcvanas éveitől kezdve egyre növekvő népszerűségre tesz szert ez a zarándokút.
Bárki, akivel beszéltem az El Caminóról, elragadtatva beszélt arról az élményről, amit ez az út nyújtott neki. Van, aki ezen a magányos úton a szerelemre talált rá, más a hitében erősödött meg, más pedig az önmagával való harmónia felé tett fontos lépéseket. Van, akinek a belső órájának ritmuszavara múlt el az út alatt. Különös várakozás fogott el, amikor megtudtam pár évvel ezelőtt, hogy László Dániel képeket fest az El Camino alatt született élményei alapján.
Ha megnézzük ezeket a képeket, két nagy vonulattal találjuk magunkat szemben. Egyrészt vannak az oltárképek, templombelsőt megjelenítő festmények, másfelől a zarándoklat ideje alatt bejárt tájak.
Rögtön az ajtó mellett látható az Éjjeli út. Megidézi a hajnal előtti első órákat, amikor még majd’ minden sötét, csak a település közvilágítása ad fényt, az ultramarinkék ég pedig majd kisüti a néző szemét, izzik az útmenti kápolna, házsorok fölött. Különös belső fénye van a képnek, borzongató, érzi az ember a zarándok magányát, és a hajnal hűvösségét. Mégis bizakodó hangulatot áraszt.
Annál fátyolosabb színekkel dolgozik a szemközti falon látható Fénykör című festményen. Homályos templombelső, nagyvonalúan jelzett enteriőr, oltár. A kép főszereplője ezúttal a fény. A pasztellszínek a lunettán vagy rózsaablakon besütő fény erejét megsokszorozzák, várom, hogy a fényfolt odébb mozduljon, és elérje a feszületen lévő Jézust, várom, hogy ettől a transzcendens fénytől Krisztus is megmozdul majd, és ott előttem következik be a feltámadás.
A kiállítás egyik legmegkapóbb képe a Káposztaföld. Otthonos érzés kerít hatalmába, ahogy nézem. Szinte nincs is kedvem beszélni, csak némán gyönyörködni abban a fényorgiában, ami a képen megjelenik. A reggel első fényei, a hosszú árnyékok, az út menti veteményes a béke és nyugalom himnuszává teszi ezt a képet. Sóvárogni kezdek, szeretnék magam is ott lenni ebben a tájban, szeretném, ha az én árnyékom vetődne oda. A háttér kiszikkadt vöröse az előtér váltakozó intenzitású és színhőmérsékletű zöldjeivel, kékjeivel megunhatatlan ritmusképletté állnak össze.
Nincs más, csak a zarándok és az út, üzeni Dani a képekkel, hiszen nincs más evilági szereplő a festményeken. Ha templomban vagyunk, ha útközben, feltűnő a többi ember hiánya. Az út című képe, itt tőlem jobbra, az ég és föld nagy egymásra találásáról szól, a kiégett, nyomokban feltűnő vegetáció csak megerősíti azt a tikkasztó érzést, hogy itt semmilyen élet, mozgás nincsen, nem hív, nem marasztal ez a tájék, hanem arra sarkall, hogy mihamarabb menjek át rajta. Látom a távolban az épületeket, de csak azért vannak ott, hogy arányt adjanak a végtelennek. Nézem ezt a képet, és arra gondolok: ide nem kívánkozom. Túl kietlen. Túl fenséges.
Negreira. Az egyik legkülönösebb kép. Az csak hagyján, hogy a festő meginvitálja a képére vendégszereplésre El Greco-t, de mindaz, ahogyan ezzel a rendhagyó kompozícióval bánik, igazán nagyszerű. Mindannyian találkoztunk már ezekkel a közlekedési célt szolgáló domború tükrökkel, én is fotóztam magam ilyenben Rómában a Via Appián. De nem lett festmény belőle, pedig kacérkodtam a gondolattal. Csakhogy nem találtam a fogást a kompozíción. És nézem, hogy ezen a képen a szerkesztés mennyire jó: ahogy találkozik a tükör a körülötte lévő tájjal, ahogy elválik egyrészről a tükröződött világ a háttértől, másrészről meg majdnem olyan, mintha baloldalt az ég folytatódna a tükrön belül is; hirtelen elbizonytalanodunk, mit is látunk, mi a valóság? És a tükörben ott a zarándok, a szelfiző festő, előtte pedig feltárul a magasztos csoda, mint látomás, vagy mint cél, döntse el ki-ki maga. Na és az az átlós vonal a kép bal felső sarkában? Bosszantó? Vagy fel sem tűnt? Vajon mi lehet, egy belógó drót? Nem tudom, de az biztos, hogy fontos szerepe van a kép szerkezetében, nélküle megbillenne a kompozíció.
László Dániel festészetére jellemző a nagyvonalúság. Nem szereti túlfesteni a dolgokat, vallja, hogy a lehető legegyszerűbben kell megoldani egy képet. Minden, ami csak egy vonással is több a kelleténél, ront a kép erején. Az persze minden festőnek az egyéniségén múlik, hogy milyen részletezettséggel dolgozza ki a vásznait. Ezek a képek oldott munkamódszerről árulkodnak. Sokuknak jellemzője az aláfestés, amikor egy alsó rétegből bontja ki a formákat, színeket a festő. A képek – kidolgozottságuk okán is - különböző sugarú hatókört vonnak maguk köré, vannak, amelyek közel csalogatnak magukhoz, mások pedig nem engedik a közeledést, akár három-négy méter távolságot is megkövetelnek maguk és a néző között. Ilyen módon, bár két dimenziós kiterjedésű formák, mégis uralják a teret. A mögöttem lévő kép például távolságot tart a nézővel. Annyira oldottan, már-már vázlatos egyszerűséggel van festve, hogy kissé hátra kell lépni ahhoz, hogy feltárja önmagát. És micsoda helyénvaló megoldás ez, ha a kép témáját vesszük alapul: Leoni templomkapu. Az ember menne közelebb, kíváncsiságtól hajtva, hogy a szeme megszokva a benti félhomályt, látni kezdjen. Aztán hirtelen fontosabbá válik a faragott kő Mária vakító ragyogása, hogy utána megint a belső tér keltse fel az érdeklődésünket. Ez a kép a megtorpanásról szól, a templomba lépés előtti csendről, amikor is az ember önkéntelenül ritmust vált.
Most én is megtorpanok. Beszélhetnék még a másik teremben kiállított olykor monumentális, olykor zsánerszerű képekről, folytathatnám a saját szubjektív értelmezésemet. Mégis úgy gondolom, hagyom, hogy Önök is azzal a jóleső kíváncsisággal és minden újra való nyitottsággal nézzék meg azokat a képeket, ahogy a zarándok is fogadja a váratlanul elé táruló újabb és újabb horizontot útja során.
2015. március 17.
Kovács Lehel
.