Mártonfi-Benke Márta

 
 

Magyar Múzsa, kulturális folyóirat 2020 december

 

  A Magyar Újságírók Közössége évente megrendezi a tavaszi képzőművészeti tárlatát. A kiállítás díjazottjairól minden alkalommal riportot közöl a Magyar Múzsa, az újságíró közösség kulturális folyóirata. A legutóbbi seregszemlén többek között László Dániel festőművész munkáját emelte ki a szakmai zsűri, és ezüst diplomával jutalmazta. Mint kiderült, díjazott képzőművészünk Budapesten, a MÚK székházától nem messze lévő, Bartók Béla úti Bartók 1 galéria vezetője, és a műterme is itt található. 

  A földszinten kávézó működik, s látogatásom ideje alatt az emeleti műterembe is beszűrődött a vendégek lentről jövő élénk zsongása. Ám László Dániel már észre sem veszi, hozzászokott a miliőhöz. Nem zavarja az sem, hogy alkotás közben betoppan egy-egy barát vagy kolléga rövid eszmecserére. A parányi, ablaktalan helyiség zsúfolásig tele festményekkel, a földön egymáshoz támasztva, a falon felaggatva különböző méretű vászonképek láthatók. Régebbi és a legfrissebb alkotásokból véletlenszerűen összerakott kiállítás ez, mely a belépő számára szerény, de hiteles összefoglalót ad a festőművész világáról. Tájképek, városképek, templombelsők, csendéletek, enteriőrök, életképek sorakoznak egymás mellett, és sok vásznon a művész családja tűnik fel az otthon meghittségét, intimitását felidéző jelenetekben. Az egyik festmény a nemrég elhunyt, nagyrabecsült és szeretett festőművész barát, Balogh Gyula temetését örökíti meg. 

  László Dániel idejének döntő többségét a műhelyében tölti, ám azok közé a festők közé tartozik, akik gyakran járnak művésztelepekre és ott szívesen mennek ki a tájba alkotni. Volt alkalmam Dániellel együtt dolgozni a sümegi képzőművészeti alkotótáborban, ahol magam is tapasztalhattam, hogy az impresszionisták korát megidéző módon készül föl a szabad ég alatti festésre. Már ismeri, hogy mely napszak a legalkamasabb a kinti munkához, mikor láthatók jól a színek, mikor legszebbek a fények. Dániel minden nap reggel és délután szinte percnyi pontossággal indul a tájba, amit előzőleg, portyái során kiválasztott magának. A helyszínre érve autójából kihúzza a festőszerszámokat tartalmazó talicskát, pillanatok alatt felállítja az állványt, és gyorsan munkához lát. Hosszú évek alatt szerzett tapasztalat birtokában lehet ezt a műfajt művelni, viszont nem elég a rutinra támaszkodni, mert a táj minden alkalommal más és más, a külső körülmények is percről-percre változnak, ezért mindig új kihívásokkal kell megküzdeni. Egy festőnek számításba kell vennie a fizikai erőnlétét is, hiszen szélben, melegben fél napokat a tűző napon állva festeni nem kis megterhelés. László Dániel szerencsés ember, mert nagy az állóképessége, a teherbírása, és a jóisten sok energiával ajándékozta meg, amivel ő okosan tud gazdálkodni.
  A műteremben látható tájképek többsége ugyancsak a szabad ég alatt készült. De ezeken nem csupán a látvány pillanatnyi megragadását érhetjük tetten. Érezni a hely légkörét, ahogy a „genius loci” megérintette az alkotó lelkét, és parancsot adott a kéznek. A tájban álló festő ugyan nem látható a festményen, mégis az ő szemével nézzük a látványt, s érezzük azt a viszonyt, mely közte és az ábrázolt téma közt létrejött.
  Beszélgetésünk során magam is fölidézek néhány alkotótábori élményt, amikor egy falu szélén, vagy éppen egy dűlő mentén letáborozva, festés közben az ott élőkkel szóba elegyedtünk.
  - Nehéz megfesteni ezeket az emberi találkozásokat - magyarázza Dániel. - Ezek a találkozások, beszélgetések segítenek abban, hogy otthon légy abban a tájban, amit meg akarsz örökíteni. Ezt az otthonosság érzést leginkább az emberi kapcsolatok teremtik meg. Bárhová mész, az otthonodat fested le. Igaz - fűzi tovább a gondolatait -, csak a győztesek engedhetik meg maguknak, hogy a saját kis hátországukat piedesztálra emeljék, a magyaroknak ez sincs megengedve. Gondoljunk Andrew Wyeth-ra, az amerikai festőre, aki saját környezetét, az amerikai vidéket festette meg, s ezzel az egyik legnépszerűbb és legelismertebb művész lett, kitüntetéseket kapott, amiket maguk az amerikai elnökök adtak át neki. A mi festőnk, Balogh Gyula ugyanezt tette, saját környezetét, a családját, az otthoni tájat örökítette meg, de társadalmi helyzetét tekintve meg sem közelíti az amerikai festőét. Innen nézve Balogh Gyula életműve sokkal merészebb, radikálisabb, mint Andrew Wyethé, mert Balogh Gyula mögött nem állt ott a mindenkori elnök. Nekünk tehát ez a kihívás: a korszerűnek tartott tematikákkal, stílusokkal szemben merjük az otthonunkat, szűkebb környezetünket megfesteni.
  Már ezekből a gondolatokból is következik, hogy László Dániel esetében a tradíciókkal szembeni elkötelezettség nem felvett szerep, de nem is egyszerűen csak lázadás, hanem mélyreható érdeklődés a klasszikus művészet iránt. A kisképzőben tanult és az egyetemi időszak alatt is következetesen gyakorolt látás- és kifejezésmódhoz mai napig hűséges. „Én így tudok festeni” - foglalja össze tömören, pedig már-már misszió ez a ragaszkodás, ez a divattal szembemenő festészeti hozzáállás. S ennek a küldetésnek fundamentuma a megismerés, a spirituális élménygyűjtés, melyek a festőt külső és belső utak megtételére inspirálják. Már az alkotótáborban együtt töltött napok alatt feltűnt, hogy Dániel sokoldalúan tájékozott, rengeteg embert ismer, és mintha az egész ország a szülőföldje lenne, a legeldugottabb magyar faluról is tud valamit. Nem csoda. Végigjárta az El Camino zarándokutat, majd az ott szerzett tapasztalatok indították arra, hogy két évvel később a Kárpát-medencei Mária úton több társával végiggyalogoljon.

  - Ezek nem előre megszervezett utak – feleli, amikor az indítékokat firtatom. –  Hajtott a kíváncsiság, vajon, a gondviselés mit fog velem tenni váratlan helyzetekben? Gondoltam, bizonyára  történni fog olyan valami, ami nincs előre megtervezve, kiszámítva. Látok egy csodás hajnali napsütést, szivárványt, vagy éppen elkap a jégeső. De ezeken az utakon mindig a spontán emberi találkozások a legizgalmasabbak. Ha a helybeliek jószívvel fogadnak, teával, süteménnyel kínálnak, anélkül, hogy erre készültek volna. Nyilván, realista festőként azt próbálom visszaadni, amit megélek, ezért a megismerés, a megélés igen fontos része az alkotói folyamatnak. Először az El Caminot jártam végig, ami egy mindenki által ismert divatos zarándokút komoly infrastruktúrával. Lényegében egyfajta turizmus. Erre nem sok időm volt felkészülni, csak úgy belecsöppentem, és egy folyamat részese lettem. Ez volt az első lépés. Szép volt Spanyolország, jó volt látni a több évszázados folytonosságot, de mindig az járt a fejemben, hogy ezt Magyarországon is meg lehet csinálni. Az El Caminon felbátorodva tehát a második lépés az volt, hogy egy szintén 1200 kilométeres és 40 napos gyalogos zarándokútra indultam, ezúttal budapesti lakásomtól Csíksomlyóra, majd ugyaninnen Mariazellbe. Így derítettem fel Magyarországot. S talán mindeközben magamat is megismertem, és megismertem a gondviselést. A harmadik lépést a festészet eszközével teszem, és ez még nem zárult le. Itt nem én járom az utat, hanem a képeim, és nem is pontosan arra, amerre a Mária zarándokút halad, hanem mindenfelé. Pont azért, hogy ezt az utat meg tudjam mutatni a távollévőknek is. A Mária útról készült hatvan festményt, olykor két részre bontva, elviszem minden megyeszékhelyre kiállítani a történelmi Magyarországon. Eddig negyvenöt alkalommal szerveztem bemutatót, az idei évben a járvány miatt csak egy helyen volt látható, de jövőre Kárpátalján három helyszínen folytatom a tárlatok megrendezését.
  Érdemes figyelmet szentelni László Dániel galéria vezetői, kiállítás szervezői tevékenységére is. Nem csak azon fáradozik, hogy saját alkotásait megismertesse a közönséggel, hanem a Bartók 1 galériában rendszerint szervez olyan tárlatokat, melyek a magyarországi és a határon túli magyarlakta területek képzőművészeti életét, művésztelepeit mutatják be. Ez a küldetés azért is jelentős, mert a mai hazai művészeti hierarchiában a Budapest-központúság erősen rányomja bélyegét a művészeti életre. Az országos tárlat is kevés, így a határontúli és a vidéki képzőművész társadalom háttárbe szorul, egyre kevesebb lehetőséghez jut, vagy egyáltalán nincs alkalma megjelenni. László Dániel galériájában az utóbbi időben többek közt a sümegi és a somogyfajszi alkotótáborban készült munkák kaptak nyilvánosságot.
  A festőművész éppen egy Déván rendezett tárlat kapcsán ismerte meg Böjthe Csabát. A vele való találkozás tette lehetővé, hogy egy hónap önkéntes munkát vállaljon a kászoni árvaházban. Az újságíró közösség által díjazott festmény, melynek címe Görkorizni indulunk a kászoni gyerekekkel, az itt töltött időszak élményeiből született. Amikor  jelentkezett az alapítványnál, hogy szívesen dolgozna az árvaházban, Kászonba irányították. Ott felügyelő tanárként rajzot tanított, kirándulni, sportolni, lovagolni vitte a kis kamaszokat, s emellett még a szabadságra menő fűtő munkáját is ellátta. A Kászonban töltött egy hónap alatt minden gyerek portréját megfestette. Később ezt a portrésorozatot Budán, Böjthe Csaba és az árvaház lakói jelenlétében, kiállították. Csaba testvérrel tervezték – meséli Dániel -, hogy a tehetséges gyerekek számára indítanak egy rajzkurzust Szárhegyen, a nyár folyamán, de a koronavírus járvány egyelőre meghiúsította ezt az elképzelést.
  A téma kapcsán felmerül, Dániel miért nem tanít?
  - Mert nem akarom senkinek azt mondani, hogy legyen festő - feleli. - Nem akarok senkit rossz útra vinni, tévhiteket dédelgetni benne, hogy ennek a hivatásnak van perspektívája. Kérdés, persze, én miért lettem festő? Dédapám szobrász volt, Kisfaludi Strobl Zsigmond tanársegédjeként dolgozott, s a hivatásából jól megélt - meséli. – Budapesten a gazdag emberek közé tartozott. Apámat is felvették a kisképzőbe, csak neki volt annyi realitás érzéke, hogy a gimnázium után mérnöknek ment. Engem valóban vonzott, hogy művész legyek, és nem azt mondom, hogy a pénz miatt akartam festő lenni, de akkor még volt alternatívája, renoméja ennek a pályának: ha tehetséges vagy, szorgalommal festesz, akkor megélsz. Most már nem így van. Nagyon megváltozott a világ. Tizenöten végeztünk az évfolyamban, és csak néhányan maradtunk a pályán.   
  Eszmecserénk közben megjegyzem, hogy ő még a sikeres festőművészek közé tartozik, hiszen rangos díjakat kapott már, a többi között 2012-ben ő nyerte el az Őszi Vásárhelyi Tárlat fődíját, a Tornyai plakettet.
  - Természetesen örülök ezeknek az elismeréseknek – mondja, majd hozzáteszi: - Szomorú, ha ez jelenti a sikert. Ma akkor tud egy művész megélni a festészetből – fejti ki a véleményét -, ha gyártani kezd valamit, vagy idomul a rendszerhez, azaz megfelel a trend elvárásainak. Csak ez nem művészet. Érdekes, ugyanakkor nehéz a mi szakmánk, mert itt nincs konkrét feladat. Ma pedig egy művész ritkán kap megbízást, tehát magának kell kitalálnia valamit, ami vagy érdekes, vagy nem, többnyire nem. De ha például kapnék egy feladatot - magyarázza Dániel -, akkor  azt jól meg tudnám oldani. Annak idején, amikor Kerényi Imre felkért egy történelmi tárgyú festmény készítésére az új alkotmányhoz, az volt a kérése, hogy fessem meg a Rákosi korszakot olymódon, hogy Rákosi Mátyás legyen a képen. Elvállaltam a munkát,  de azt mondtam:  rendben, megfestem a kort, de a kép főszereplője Mindszenty József lesz. Elfogadták, de megerősítették az elvárást, hogy Rákosi feje szerepeljen a festményen. Nagy kihívás volt, de megoldottam. Ha megtalál egy munka – teszi hozzá a festőművész -, örülök neki, mert nem én küzdöttem, tapostam érte, hanem a képeimen keresztül jutnak el hozzám. És ez jó érzés.
  László Dánielt, ha nem is gyakorisággal, de időnként – a festőt idézve - megtalálja egy-egy feladat. Például 2014-ben egy igazán szép, szakmai tudást, szorgalmat megkívánó megbízást nyert meg a Külső Ferencvárosi Szent Kereszt Plébániatemplom meghívásos pályázatán. Ekkor készült a Golgota című alkotása, melynek a kompozícióját maga tervezte, és önállóan készítette el a négy és fél méter magas és nyolc méter széles vászonra festett művet. Ma is látható Budapesten, a Szent Kereszt templomban.
  - A Golgota kép kompozicióját a barokk festészeti hagyományokból merítettem - magyarázza a festőművész. - A későbbi korok művészei kibillentették a centrumból a korpuszt, és az egész középkoron átívelő kompozíciós hierarchia emiatt megszűnt. Ezért nyúlok vissza a hagyományos barokk Golgota ábrázoláshoz. Rembrandtnak van egy nagyon szép csoportfűzése a Három kereszt című rézkarcán. Ezt a rézkarcot élete végéig fejlesztette, tovább dolgozta, ám festményt nem készített belőle, sem ő, sem az utókor. Nehéz téma, de mégis ezt választottam kiindulásnak. Időben megbeszéltem a Budaörsi Passiójátékok szervezőjével, hogy a festmény kedvéért harminc statiszta beöltözik a helyszínen, és segítenek a beállítás elkészítésében. Így Rembrandt kompozícióját élő, jelmezes modellek segítségével rekonstruálni tudtam. Szintén lényeges, hogy egy élő hagyományt, a budaörsi hívek passiójátékát vettem alapul, és nem a fantáziámra bíztam a színészek, karakterek kiválogatását.

  László Dániel azok közé a festőművészek közé tartozik, akik rendszeresen és sokat alkotnak. Erejéből még arra is futja, hogy közösséget szervezzen maga köré, ne magányos farkasként lézengjen a művészvilágban. Ennek is köszönheti, hogy neve ismertté lett, és meghatározó alakjává vált a hazai képzőművészeti élet negyven körüli generációjának. Ő a Sensaria Képzőművészeti Egyesület egyik alapítója és motorja. Amikor 1996-ban a képzőművészeti egyetemre került, a magyar művészeti életben a realista, figuratív ábrázolás lenézett, már-már megvetendő irányzatnak számított. Még a mesterek között is akadtak, akik a festészet műfaját is tagadták, és a táblakép festészet végét vizionálták. Fiatal festőnk ebben a légkörben talált társakra, akik hitet tettek a látványelvű festészet mellett, és az elvont, érzelem mentes, intellektuális stílusáramlatok után ők ismét az érzékletesebb, látványra épülő kifejezésmódot választották. Ez a szellemi azonosság terelte egy csoportba a Sensaria tagjait, akiknek többsége már a képzőművészeti egyetemen összeverődött a közös munkák, élmények során. Az egyesület tevékenységét a kezdetektől nagy szimpátivál figyelő és értékelő Sturcz János művészettörténész az új konzervatív jelzővel foglalta össze törekvésüket, majd a radikális neokonzervatív terminussal határozta meg a fiatal képzőművészekből álló csoportot. A tradícióhoz való kötődés, a nagy elődökhöz való kapcsolódás és újraértelmezés igénye a Sensaria egyesület ars poeticája. "Máig érvényes programjuk úgy létrehozni kortárs művészetet, figurális, realista festészetet, hogy az a hagyományos műfaji eredményeket, szabályokat figyelembe vegye, és mégse legyen poros, üres, avítt. Úgy nyúlni az ecsethez, hogy magában az ember Vermeerrel, Velazquezzel folytat szellemi diskurzust, és mindeközben a jelenben is maradjon, az egyik legnehezebb feladat" – fogalmazott Kovács Lehel festőművész, a Sensaria tagja egy kiállítás megnyitón.
  László Dániel vezetésével a Sensaria rendszeresen szimpóziumokat tartott, közös kiállításokat szervezett hitvallásuk szellemében. Egyik ilyen jelentős eseménynek mondható a 2007- ben megvalósított különleges, s talán kevés nyilvánosságot kapott kiállítás a Nemzeti Galériában.  A festmény ideje - Az újraértelmezett hagyomány című tárlat kollekciója a Nemzeti Galéria gyűjteményéből kiválogatott művekből, valamint a Sensaria alkotói és a meghívott mesterek munkáiból tevődött össze. A nagy elődök, például Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László, Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar művei mellett témában és szellemiségében hasonló alkotások szerepeltek a kortárs művészek munkáiból, hidat teremtve múlt és jelen között, bemutatva a több nemzedékeken átívelő tradíció láncolatot. László Dániel tizenegy festménnyel vett részt ezen a seregszemlén, s elbeszélése alapján óriási, felemelő élmény volt számára, hogy a Selmecbánya látképe című munkája Csontváry Kosztka Tivadar ugyanezt a címet viselő és ugyanezt a témát megörökítő alkotása mellett volt látható. 

  A hagyomány tiszteletéről árulkodik az is, hogy László Dániel tradicionális műfajokkal foglalkozik. Már pályája kezdetén festői világának központi témája volt a csendélet. Ezeken a munkákon többnyire valamilyen tárgyrészlet, gyertya, vagy borospohár szerepel. Előfordult, amikor víz volt a pohárban, máskor üres volt a pohár, de akadt törött poharas verzió is. Zömmel a gyertya és a bor viszonyáról szóltak ezek a képek, és többek közt a Százkép című kiállításon mutatta be a kollekciót. Jellegzetes „lászlódanis” kép, amikor a tájképben megjelenik a csendéleti elem. A bárhol lévő helyszín előterében megterített asztal, rajta borral töltött poharak láthatók. „Érdekelt, hogy a kedvenc festőim miképpen oldják meg ezt a kérdést - nyilatkozta egy alkalommal. Én mindig a festői megoldások felé igyekezem orientálódni. Próbáltam a művészeti hagyományokat feltérképezni: izgatott, miket festett Cotán, Zurbaran, Caravaggio, amikor artikuláltan beszélnek a festészet nyelvén, milyen finomságokat, problémákat vetettek fel. E problémafelvetések, úgy érzem, a mai napig aktuálisak, ezeket próbáltam én is át- és továbbgondolni.”

Később a csendéletek mellett egy-egy figura is bekerül László Dániel festményeinek terébe. A 2004-es Műcsarnokban rendezett Egyhetes kiálltáson Vermeer világát igyekezett hazai, mai magyar környezetbe illeszteni. Ezeken a festményeken egy ember látható a festőművész életének valamely részére jellemző környezetben. Aztán ez a téma is tovább fejlődött, szerteágazott, és a festőművész elkezdett „a kép a képben” problémával foglalkozni. Például a korábban készült munkáit belefestette az újakba, ahogy a falhoz támasztva, a műteremben sorakoznak. Az aprólékos technikát igényló tematika ellenére László Dániel festményei nem részletezőek. Nem szereti túlfesteni a képet, nem merül el részletekben, a hangsúlyokat a fény-árnyék egymásmellettisége adja meg, egész festészetét a nagyvonalúság, könnyed ecsetkezelés jellemzi. Elképzelhető, hogy a mai képzőművészek bátrabban bánnak a festékkel, mint elődeik, ám Dániel így vélekedik erről: soha nem törekszik arra, hogy a stílusa különbözzön a hagyományoktól, hogy úgymond modernebb, mai legyen. Szerinte egy festmény, amin nincs olyan tárgy, mely a korra utal, például autó, divatos ruha vagy mobiltelefon, akkor is látszik, hogy nem száz éve készült, hanem ma. A mai ember ugyanis nem úgy látja a világot, mint a 19. század második felében élő. 

  A műteremben lévő gazdag festőanyag szinte minden témából ad a látogató számára egy kis ízelítőt. Kissé meghökkentőek az ember nélkül ábrázolt, kihaltnak tűnő belső terek, menzák, művelődési házak aulái, kórházfolyosók, könyvtár, biliárd terem, a kisképző pincéje. Mindezekhez a helyekhez személyes élmények kötik, magyarázza a festő. Vissza-visszatérő téma a rideg, nyomasztó, szürke, gyakran lepukkant városi közeg, Budapest terei, utcái, épületei. Ezek a realista enteriőrök a külvárosok és lakótelepek lehangoló állapotát, az elmúlt hatvan évben átalakult tárgyi kultúra mementóként megmaradt épületbelsőit ábrázolják.
- Az ilyen típusú képeimen – tanúsítja a festőművész – hangsúlyos a besütő napsugár, a virágzó természet, a fény az alagút végén. Földi létünk csak egy állomás, valljuk be, elég lepusztult posztszocialista állomás. Nem tudunk mást tenni, mert hogy ezt örököltük, ez jutott nekünk, innen kell felállni. Ha erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk emberibbé, otthonosabbá, élhetőbbé tenni a környezetünket, jusson eszünkbe: ha túljutunk rajta, ott biztosan süt majd a nap, ideális táj fog várni bennünket. A család légköre mindenesetre egy melegséggel eltöltő sziget ebben a világban. A legnagyobb értékünk és eredményünk is egyben.
  Valóban, a városképek komor, deprimáló szürkeségével szemben az otthont és a családtagokat ábrázoló festmények meleg színeikkel, nyugalmat, békességet, meghittséget árasztanak. Az a hely, ahol védelmet találunk, ahová vágyik az ember. Az otthon megörökítése manapság nem tartozik a kedvelt témák közé. Legföljebb a családi élet egy-két mozzanatának groteszk megjelenítését tartják érdemesnek a kortárs művészek. László Dániel festészete ebben is egyéni, a divattal szemben álló, mondhatni, lázadó. Számtalan festménye örökíti meg az otthon menedék jellegű hangulatát, intimitását. Vászonra festi a szobát sejtelmessé tevő gyertyafényt, vissza-visszatérő motívumként a zongorát, asztalt, fotelt, ágyat és a tükröt.  Ám legfőbb szereplők a családtagok, elsősorban a gyermekek: István, Édua, Anna és Imi.
  - Még 2001-ben, első fiam születésekor elkezdtem a gyerekeimet festeni – emlékszik vissza Dániel. - A születésük pillanatától, a szülőszoba műtőzöld világától kamasz korukig festettem őket. Otthon, művésztelepeken, kirándulásokon. Ösztönösen jött a téma, meg kéznél is volt, hiszen napi 4-5 órát voltam velük délelőttönként, délután pedig a műteremben dolgoztam. Mindig az életem eseményeit festettem, tájakat, ahol járok, Rómát, Itáliát, Csontváry útjait, vagy még az egyetemen a Károlyi osztályban zajló összejöveteleket. Ha az ember életében ilyen gyökeres változás áll be, mint első gyereke születésekor, természetes, hogy a témaválasztás és orientálódás szempontjából is komoly hatással lesz a festészetemre. A családdal kapcsolatban személyes élményem az is, hogy én nem csonka családban nevelkedtem, és abban a szerencsében volt részem, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem, és rendszeresen tölthettem náluk hosszabb időszakokat is. A család a társadalom alappillére, erre szeretném felhívni a figyelmet képeimmel. Ez sokáig közhelynek tűnt, hiszen majdnem mindenki családban élt, fiatalon megházasodott és családot alapított. Mára viszont felértékelődött ez az állítás, hiszen ez a család alapú társadalom megrepedezett, a családok felbomlása vagy meg nem alakulása komoly demográfiai problémákat vet fel, mely egészen a migrációig vezetnek. Erre, mondanom sem kell, nem én jöttem rá, én csak komolyan elkezdtem a témával foglalkozni. Kalkuttai Szent Teréz mondása: „Ha meg akarod változtatni a világot, akkor menj haza és szeresd a családodat!” A család fontosságát a romboló erők is nagyon pontosan tudják, és nagyon jól szervezettek annak érdekében, hogy a család intézményét felszámolják.
  Beszélgetésünk végén szó esik az idei, Műcsarnokban rendezett Nemzeti Szalon kiállításról. László Dániel Műterem című festménye is szerepelt ezen a seregszemlén. Nagy eseménynek tartja, hogy egyáltalán létrejött ez a tárlat, hiszen Budapesten hosszú idő óta ez a második Nemzeti Szalon, mely a festőművész szerint lényegesen színvonalasabb és körültekintőbb, mint az öt évvel ezelőtti. A 19. és a 20. századi Nemzeti Szalonok folyamata megszakadt a 90-es években, és ha nem is azt a fonalat vette fel, de lényegében a Magyarországon hangsúlyos szobrászati, grafikai és festészeti törekvések egymás melletti felsorakoztatásának fontos feladatát látta el. László Dániel a Nemzeti Szalonban kiállított nagy méretű alkotása a gyermelyi és a somogyfajszi művésztelepen készült, és egy sorozat harmadik eleme. 
- Vegyes technikával, minden korábban használt eszközt együttesen használva festettem meg a Műcsarnokban is kiállított festményemet – tudom meg a festőművésztől. – Állva szoktam festeni, de itt tudatosan ülve ábrázolom magam munka  közben, Gustave Courbet Nagy műterem című képe miatt. A képen Courbet hasonlóan félig háttal ül egy közepes méretű tájkép előtt, amit a műtermében fest, és ezt a kompozíciót örökítette meg Courbet. Az valóban nagy műterem, a kép is méretes. Én is ezt a címet akartam eleinte adni a képnek, hogy a „Nagy műterem”, mert akkor az utalás egyértelműbb lenne. Feltételezem, így is meg lehet találni a párhuzamot. A nevezett Courbet képet mindig is vegyes benyomásokkal néztem. Miért tájképezik egy sötét műteremben? Miért nem megy ki a szabadba tájat festeni? Találni rá magyarázatokat, de én a saját válaszomat akarom megkapni, ami inkább töprengést jelent. A képemen azt vetem fel, hogy a festőművész éppen fest valamit magának. Ez leginkább őt érdekli, tehát indokolt, hogy magát festi, hiszen ez az ő világa, melyben a teste, a figyelme, a környezete is benne van. A két kép közötti különbség is jelentést hordoz. Courbet műtermében sok az ember, tolongó műélvezők, kutyák, nyüzsgés, még túlórázó aktmodell is látható. Kétszáz éve más volt a festészet szerepe, akkor az a vizuális média zászlóshajója volt. Most, a 21. században megint csak más a helyzete a festészetnek. Ezt mi, festők hiába szeretnénk máshogy tudni, a festészet jelen körülményei nem rajtunk múlnak. Napjainkban a kortárs képzőművészetet csak nagyon szűk réteg követi figyelemmel, mások a lehetőségek, kisebbek a méretek, csak lézengenek a mecénások. De azt hiszem, a valódi lényeg változatlan: a festő fest.

 

 

 

 

 

 

 

  A Magyar Újságírók Közössége évente megrendezi a tavaszi képzőművészeti tárlatát. A kiállítás díjazottjairól minden alkalommal riportot közöl a Magyar Múzsa, az újságíró közösség kulturális folyóirata. A legutóbbi seregszemlén többek között László Dániel festőművész munkáját emelte ki a szakmai zsűri, és ezüst diplomával jutalmazta. Mint kiderült, díjazott képzőművészünk Budapesten, a MÚK székházától nem messze lévő, Bartók Béla úti Bartók 1 galéria vezetője, és a műterme is itt található. 

  A földszinten kávézó működik, s látogatásom ideje alatt az emeleti műterembe is beszűrődött a vendégek lentről jövő élénk zsongása. Ám László Dániel már észre sem veszi, hozzászokott a miliőhöz. Nem zavarja az sem, hogy alkotás közben betoppan egy-egy barát vagy kolléga rövid eszmecserére. A parányi, ablaktalan helyiség zsúfolásig tele festményekkel, a földön egymáshoz támasztva, a falon felaggatva különböző méretű vászonképek láthatók. Régebbi és a legfrissebb alkotásokból véletlenszerűen összerakott kiállítás ez, mely a belépő számára szerény, de hiteles összefoglalót ad a festőművész világáról. Tájképek, városképek, templombelsők, csendéletek, enteriőrök, életképek sorakoznak egymás mellett, és sok vásznon a művész családja tűnik fel az otthon meghittségét, intimitását felidéző jelenetekben. Az egyik festmény a nemrég elhunyt, nagyrabecsült és szeretett festőművész barát, Balogh Gyula temetését örökíti meg. 

  László Dániel idejének döntő többségét a műhelyében tölti, ám azok közé a festők közé tartozik, akik gyakran járnak művésztelepekre és ott szívesen mennek ki a tájba alkotni. Volt alkalmam Dániellel együtt dolgozni a sümegi képzőművészeti alkotótáborban, ahol magam is tapasztalhattam, hogy az impresszionisták korát megidéző módon készül föl a szabad ég alatti festésre. Már ismeri, hogy mely napszak a legalkamasabb a kinti munkához, mikor láthatók jól a színek, mikor legszebbek a fények. Dániel minden nap reggel és délután szinte percnyi pontossággal indul a tájba, amit előzőleg, portyái során kiválasztott magának. A helyszínre érve autójából kihúzza a festőszerszámokat tartalmazó talicskát, pillanatok alatt felállítja az állványt, és gyorsan munkához lát. Hosszú évek alatt szerzett tapasztalat birtokában lehet ezt a műfajt művelni, viszont nem elég a rutinra támaszkodni, mert a táj minden alkalommal más és más, a külső körülmények is percről-percre változnak, ezért mindig új kihívásokkal kell megküzdeni. Egy festőnek számításba kell vennie a fizikai erőnlétét is, hiszen szélben, melegben fél napokat a tűző napon állva festeni nem kis megterhelés. László Dániel szerencsés ember, mert nagy az állóképessége, a teherbírása, és a jóisten sok energiával ajándékozta meg, amivel ő okosan tud gazdálkodni.
  A műteremben látható tájképek többsége ugyancsak a szabad ég alatt készült. De ezeken nem csupán a látvány pillanatnyi megragadását érhetjük tetten. Érezni a hely légkörét, ahogy a „genius loci” megérintette az alkotó lelkét, és parancsot adott a kéznek. A tájban álló festő ugyan nem látható a festményen, mégis az ő szemével nézzük a látványt, s érezzük azt a viszonyt, mely közte és az ábrázolt téma közt létrejött.
  Beszélgetésünk során magam is fölidézek néhány alkotótábori élményt, amikor egy falu szélén, vagy éppen egy dűlő mentén letáborozva, festés közben az ott élőkkel szóba elegyedtünk.
  - Nehéz megfesteni ezeket az emberi találkozásokat - magyarázza Dániel. - Ezek a találkozások, beszélgetések segítenek abban, hogy otthon légy abban a tájban, amit meg akarsz örökíteni. Ezt az otthonosság érzést leginkább az emberi kapcsolatok teremtik meg. Bárhová mész, az otthonodat fested le. Igaz - fűzi tovább a gondolatait -, csak a győztesek engedhetik meg maguknak, hogy a saját kis hátországukat piedesztálra emeljék, a magyaroknak ez sincs megengedve. Gondoljunk Andrew Wyeth-ra, az amerikai festőre, aki saját környezetét, az amerikai vidéket festette meg, s ezzel az egyik legnépszerűbb és legelismertebb művész lett, kitüntetéseket kapott, amiket maguk az amerikai elnökök adtak át neki. A mi festőnk, Balogh Gyula ugyanezt tette, saját környezetét, a családját, az otthoni tájat örökítette meg, de társadalmi helyzetét tekintve meg sem közelíti az amerikai festőét. Innen nézve Balogh Gyula életműve sokkal merészebb, radikálisabb, mint Andrew Wyethé, mert Balogh Gyula mögött nem állt ott a mindenkori elnök. Nekünk tehát ez a kihívás: a korszerűnek tartott tematikákkal, stílusokkal szemben merjük az otthonunkat, szűkebb környezetünket megfesteni.
  Már ezekből a gondolatokból is következik, hogy László Dániel esetében a tradíciókkal szembeni elkötelezettség nem felvett szerep, de nem is egyszerűen csak lázadás, hanem mélyreható érdeklődés a klasszikus művészet iránt. A kisképzőben tanult és az egyetemi időszak alatt is következetesen gyakorolt látás- és kifejezésmódhoz mai napig hűséges. „Én így tudok festeni” - foglalja össze tömören, pedig már-már misszió ez a ragaszkodás, ez a divattal szembemenő festészeti hozzáállás. S ennek a küldetésnek fundamentuma a megismerés, a spirituális élménygyűjtés, melyek a festőt külső és belső utak megtételére inspirálják. Már az alkotótáborban együtt töltött napok alatt feltűnt, hogy Dániel sokoldalúan tájékozott, rengeteg embert ismer, és mintha az egész ország a szülőföldje lenne, a legeldugottabb magyar faluról is tud valamit. Nem csoda. Végigjárta az El Camino zarándokutat, majd az ott szerzett tapasztalatok indították arra, hogy két évvel később a Kárpát-medencei Mária úton több társával végiggyalogoljon.

  - Ezek nem előre megszervezett utak – feleli, amikor az indítékokat firtatom. –  Hajtott a kíváncsiság, vajon, a gondviselés mit fog velem tenni váratlan helyzetekben? Gondoltam, bizonyára  történni fog olyan valami, ami nincs előre megtervezve, kiszámítva. Látok egy csodás hajnali napsütést, szivárványt, vagy éppen elkap a jégeső. De ezeken az utakon mindig a spontán emberi találkozások a legizgalmasabbak. Ha a helybeliek jószívvel fogadnak, teával, süteménnyel kínálnak, anélkül, hogy erre készültek volna. Nyilván, realista festőként azt próbálom visszaadni, amit megélek, ezért a megismerés, a megélés igen fontos része az alkotói folyamatnak. Először az El Caminot jártam végig, ami egy mindenki által ismert divatos zarándokút komoly infrastruktúrával. Lényegében egyfajta turizmus. Erre nem sok időm volt felkészülni, csak úgy belecsöppentem, és egy folyamat részese lettem. Ez volt az első lépés. Szép volt Spanyolország, jó volt látni a több évszázados folytonosságot, de mindig az járt a fejemben, hogy ezt Magyarországon is meg lehet csinálni. Az El Caminon felbátorodva tehát a második lépés az volt, hogy egy szintén 1200 kilométeres és 40 napos gyalogos zarándokútra indultam, ezúttal budapesti lakásomtól Csíksomlyóra, majd ugyaninnen Mariazellbe. Így derítettem fel Magyarországot. S talán mindeközben magamat is megismertem, és megismertem a gondviselést. A harmadik lépést a festészet eszközével teszem, és ez még nem zárult le. Itt nem én járom az utat, hanem a képeim, és nem is pontosan arra, amerre a Mária zarándokút halad, hanem mindenfelé. Pont azért, hogy ezt az utat meg tudjam mutatni a távollévőknek is. A Mária útról készült hatvan festményt, olykor két részre bontva, elviszem minden megyeszékhelyre kiállítani a történelmi Magyarországon. Eddig negyvenöt alkalommal szerveztem bemutatót, az idei évben a járvány miatt csak egy helyen volt látható, de jövőre Kárpátalján három helyszínen folytatom a tárlatok megrendezését.
  Érdemes figyelmet szentelni László Dániel galéria vezetői, kiállítás szervezői tevékenységére is. Nem csak azon fáradozik, hogy saját alkotásait megismertesse a közönséggel, hanem a Bartók 1 galériában rendszerint szervez olyan tárlatokat, melyek a magyarországi és a határon túli magyarlakta területek képzőművészeti életét, művésztelepeit mutatják be. Ez a küldetés azért is jelentős, mert a mai hazai művészeti hierarchiában a Budapest-központúság erősen rányomja bélyegét a művészeti életre. Az országos tárlat is kevés, így a határontúli és a vidéki képzőművész társadalom háttárbe szorul, egyre kevesebb lehetőséghez jut, vagy egyáltalán nincs alkalma megjelenni. László Dániel galériájában az utóbbi időben többek közt a sümegi és a somogyfajszi alkotótáborban készült munkák kaptak nyilvánosságot.
  A festőművész éppen egy Déván rendezett tárlat kapcsán ismerte meg Böjthe Csabát. A vele való találkozás tette lehetővé, hogy egy hónap önkéntes munkát vállaljon a kászoni árvaházban. Az újságíró közösség által díjazott festmény, melynek címe Görkorizni indulunk a kászoni gyerekekkel, az itt töltött időszak élményeiből született. Amikor  jelentkezett az alapítványnál, hogy szívesen dolgozna az árvaházban, Kászonba irányították. Ott felügyelő tanárként rajzot tanított, kirándulni, sportolni, lovagolni vitte a kis kamaszokat, s emellett még a szabadságra menő fűtő munkáját is ellátta. A Kászonban töltött egy hónap alatt minden gyerek portréját megfestette. Később ezt a portrésorozatot Budán, Böjthe Csaba és az árvaház lakói jelenlétében, kiállították. Csaba testvérrel tervezték – meséli Dániel -, hogy a tehetséges gyerekek számára indítanak egy rajzkurzust Szárhegyen, a nyár folyamán, de a koronavírus járvány egyelőre meghiúsította ezt az elképzelést.
  A téma kapcsán felmerül, Dániel miért nem tanít?
  - Mert nem akarom senkinek azt mondani, hogy legyen festő - feleli. - Nem akarok senkit rossz útra vinni, tévhiteket dédelgetni benne, hogy ennek a hivatásnak van perspektívája. Kérdés, persze, én miért lettem festő? Dédapám szobrász volt, Kisfaludi Strobl Zsigmond tanársegédjeként dolgozott, s a hivatásából jól megélt - meséli. – Budapesten a gazdag emberek közé tartozott. Apámat is felvették a kisképzőbe, csak neki volt annyi realitás érzéke, hogy a gimnázium után mérnöknek ment. Engem valóban vonzott, hogy művész legyek, és nem azt mondom, hogy a pénz miatt akartam festő lenni, de akkor még volt alternatívája, renoméja ennek a pályának: ha tehetséges vagy, szorgalommal festesz, akkor megélsz. Most már nem így van. Nagyon megváltozott a világ. Tizenöten végeztünk az évfolyamban, és csak néhányan maradtunk a pályán.   
  Eszmecserénk közben megjegyzem, hogy ő még a sikeres festőművészek közé tartozik, hiszen rangos díjakat kapott már, a többi között 2012-ben ő nyerte el az Őszi Vásárhelyi Tárlat fődíját, a Tornyai plakettet.
  - Természetesen örülök ezeknek az elismeréseknek – mondja, majd hozzáteszi: - Szomorú, ha ez jelenti a sikert. Ma akkor tud egy művész megélni a festészetből – fejti ki a véleményét -, ha gyártani kezd valamit, vagy idomul a rendszerhez, azaz megfelel a trend elvárásainak. Csak ez nem művészet. Érdekes, ugyanakkor nehéz a mi szakmánk, mert itt nincs konkrét feladat. Ma pedig egy művész ritkán kap megbízást, tehát magának kell kitalálnia valamit, ami vagy érdekes, vagy nem, többnyire nem. De ha például kapnék egy feladatot - magyarázza Dániel -, akkor  azt jól meg tudnám oldani. Annak idején, amikor Kerényi Imre felkért egy történelmi tárgyú festmény készítésére az új alkotmányhoz, az volt a kérése, hogy fessem meg a Rákosi korszakot olymódon, hogy Rákosi Mátyás legyen a képen. Elvállaltam a munkát,  de azt mondtam:  rendben, megfestem a kort, de a kép főszereplője Mindszenty József lesz. Elfogadták, de megerősítették az elvárást, hogy Rákosi feje szerepeljen a festményen. Nagy kihívás volt, de megoldottam. Ha megtalál egy munka – teszi hozzá a festőművész -, örülök neki, mert nem én küzdöttem, tapostam érte, hanem a képeimen keresztül jutnak el hozzám. És ez jó érzés.
  László Dánielt, ha nem is gyakorisággal, de időnként – a festőt idézve - megtalálja egy-egy feladat. Például 2014-ben egy igazán szép, szakmai tudást, szorgalmat megkívánó megbízást nyert meg a Külső Ferencvárosi Szent Kereszt Plébániatemplom meghívásos pályázatán. Ekkor készült a Golgota című alkotása, melynek a kompozícióját maga tervezte, és önállóan készítette el a négy és fél méter magas és nyolc méter széles vászonra festett művet. Ma is látható Budapesten, a Szent Kereszt templomban.
  - A Golgota kép kompozicióját a barokk festészeti hagyományokból merítettem - magyarázza a festőművész. - A későbbi korok művészei kibillentették a centrumból a korpuszt, és az egész középkoron átívelő kompozíciós hierarchia emiatt megszűnt. Ezért nyúlok vissza a hagyományos barokk Golgota ábrázoláshoz. Rembrandtnak van egy nagyon szép csoportfűzése a Három kereszt című rézkarcán. Ezt a rézkarcot élete végéig fejlesztette, tovább dolgozta, ám festményt nem készített belőle, sem ő, sem az utókor. Nehéz téma, de mégis ezt választottam kiindulásnak. Időben megbeszéltem a Budaörsi Passiójátékok szervezőjével, hogy a festmény kedvéért harminc statiszta beöltözik a helyszínen, és segítenek a beállítás elkészítésében. Így Rembrandt kompozícióját élő, jelmezes modellek segítségével rekonstruálni tudtam. Szintén lényeges, hogy egy élő hagyományt, a budaörsi hívek passiójátékát vettem alapul, és nem a fantáziámra bíztam a színészek, karakterek kiválogatását.

  László Dániel azok közé a festőművészek közé tartozik, akik rendszeresen és sokat alkotnak. Erejéből még arra is futja, hogy közösséget szervezzen maga köré, ne magányos farkasként lézengjen a művészvilágban. Ennek is köszönheti, hogy neve ismertté lett, és meghatározó alakjává vált a hazai képzőművészeti élet negyven körüli generációjának. Ő a Sensaria Képzőművészeti Egyesület egyik alapítója és motorja. Amikor 1996-ban a képzőművészeti egyetemre került, a magyar művészeti életben a realista, figuratív ábrázolás lenézett, már-már megvetendő irányzatnak számított. Még a mesterek között is akadtak, akik a festészet műfaját is tagadták, és a táblakép festészet végét vizionálták. Fiatal festőnk ebben a légkörben talált társakra, akik hitet tettek a látványelvű festészet mellett, és az elvont, érzelem mentes, intellektuális stílusáramlatok után ők ismét az érzékletesebb, látványra épülő kifejezésmódot választották. Ez a szellemi azonosság terelte egy csoportba a Sensaria tagjait, akiknek többsége már a képzőművészeti egyetemen összeverődött a közös munkák, élmények során. Az egyesület tevékenységét a kezdetektől nagy szimpátivál figyelő és értékelő Sturcz János művészettörténész az új konzervatív jelzővel foglalta össze törekvésüket, majd a radikális neokonzervatív terminussal határozta meg a fiatal képzőművészekből álló csoportot. A tradícióhoz való kötődés, a nagy elődökhöz való kapcsolódás és újraértelmezés igénye a Sensaria egyesület ars poeticája. "Máig érvényes programjuk úgy létrehozni kortárs művészetet, figurális, realista festészetet, hogy az a hagyományos műfaji eredményeket, szabályokat figyelembe vegye, és mégse legyen poros, üres, avítt. Úgy nyúlni az ecsethez, hogy magában az ember Vermeerrel, Velazquezzel folytat szellemi diskurzust, és mindeközben a jelenben is maradjon, az egyik legnehezebb feladat" – fogalmazott Kovács Lehel festőművész, a Sensaria tagja egy kiállítás megnyitón.
  László Dániel vezetésével a Sensaria rendszeresen szimpóziumokat tartott, közös kiállításokat szervezett hitvallásuk szellemében. Egyik ilyen jelentős eseménynek mondható a 2007- ben megvalósított különleges, s talán kevés nyilvánosságot kapott kiállítás a Nemzeti Galériában.  A festmény ideje - Az újraértelmezett hagyomány című tárlat kollekciója a Nemzeti Galéria gyűjteményéből kiválogatott művekből, valamint a Sensaria alkotói és a meghívott mesterek munkáiból tevődött össze. A nagy elődök, például Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László, Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar művei mellett témában és szellemiségében hasonló alkotások szerepeltek a kortárs művészek munkáiból, hidat teremtve múlt és jelen között, bemutatva a több nemzedékeken átívelő tradíció láncolatot. László Dániel tizenegy festménnyel vett részt ezen a seregszemlén, s elbeszélése alapján óriási, felemelő élmény volt számára, hogy a Selmecbánya látképe című munkája Csontváry Kosztka Tivadar ugyanezt a címet viselő és ugyanezt a témát megörökítő alkotása mellett volt látható. 

  A hagyomány tiszteletéről árulkodik az is, hogy László Dániel tradicionális műfajokkal foglalkozik. Már pályája kezdetén festői világának központi témája volt a csendélet. Ezeken a munkákon többnyire valamilyen tárgyrészlet, gyertya, vagy borospohár szerepel. Előfordult, amikor víz volt a pohárban, máskor üres volt a pohár, de akadt törött poharas verzió is. Zömmel a gyertya és a bor viszonyáról szóltak ezek a képek, és többek közt a Százkép című kiállításon mutatta be a kollekciót. Jellegzetes „lászlódanis” kép, amikor a tájképben megjelenik a csendéleti elem. A bárhol lévő helyszín előterében megterített asztal, rajta borral töltött poharak láthatók. „Érdekelt, hogy a kedvenc festőim miképpen oldják meg ezt a kérdést - nyilatkozta egy alkalommal. Én mindig a festői megoldások felé igyekezem orientálódni. Próbáltam a művészeti hagyományokat feltérképezni: izgatott, miket festett Cotán, Zurbaran, Caravaggio, amikor artikuláltan beszélnek a festészet nyelvén, milyen finomságokat, problémákat vetettek fel. E problémafelvetések, úgy érzem, a mai napig aktuálisak, ezeket próbáltam én is át- és továbbgondolni.”

Később a csendéletek mellett egy-egy figura is bekerül László Dániel festményeinek terébe. A 2004-es Műcsarnokban rendezett Egyhetes kiálltáson Vermeer világát igyekezett hazai, mai magyar környezetbe illeszteni. Ezeken a festményeken egy ember látható a festőművész életének valamely részére jellemző környezetben. Aztán ez a téma is tovább fejlődött, szerteágazott, és a festőművész elkezdett „a kép a képben” problémával foglalkozni. Például a korábban készült munkáit belefestette az újakba, ahogy a falhoz támasztva, a műteremben sorakoznak. Az aprólékos technikát igényló tematika ellenére László Dániel festményei nem részletezőek. Nem szereti túlfesteni a képet, nem merül el részletekben, a hangsúlyokat a fény-árnyék egymásmellettisége adja meg, egész festészetét a nagyvonalúság, könnyed ecsetkezelés jellemzi. Elképzelhető, hogy a mai képzőművészek bátrabban bánnak a festékkel, mint elődeik, ám Dániel így vélekedik erről: soha nem törekszik arra, hogy a stílusa különbözzön a hagyományoktól, hogy úgymond modernebb, mai legyen. Szerinte egy festmény, amin nincs olyan tárgy, mely a korra utal, például autó, divatos ruha vagy mobiltelefon, akkor is látszik, hogy nem száz éve készült, hanem ma. A mai ember ugyanis nem úgy látja a világot, mint a 19. század második felében élő. 

  A műteremben lévő gazdag festőanyag szinte minden témából ad a látogató számára egy kis ízelítőt. Kissé meghökkentőek az ember nélkül ábrázolt, kihaltnak tűnő belső terek, menzák, művelődési házak aulái, kórházfolyosók, könyvtár, biliárd terem, a kisképző pincéje. Mindezekhez a helyekhez személyes élmények kötik, magyarázza a festő. Vissza-visszatérő téma a rideg, nyomasztó, szürke, gyakran lepukkant városi közeg, Budapest terei, utcái, épületei. Ezek a realista enteriőrök a külvárosok és lakótelepek lehangoló állapotát, az elmúlt hatvan évben átalakult tárgyi kultúra mementóként megmaradt épületbelsőit ábrázolják.
- Az ilyen típusú képeimen – tanúsítja a festőművész – hangsúlyos a besütő napsugár, a virágzó természet, a fény az alagút végén. Földi létünk csak egy állomás, valljuk be, elég lepusztult posztszocialista állomás. Nem tudunk mást tenni, mert hogy ezt örököltük, ez jutott nekünk, innen kell felállni. Ha erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk emberibbé, otthonosabbá, élhetőbbé tenni a környezetünket, jusson eszünkbe: ha túljutunk rajta, ott biztosan süt majd a nap, ideális táj fog várni bennünket. A család légköre mindenesetre egy melegséggel eltöltő sziget ebben a világban. A legnagyobb értékünk és eredményünk is egyben.
  Valóban, a városképek komor, deprimáló szürkeségével szemben az otthont és a családtagokat ábrázoló festmények meleg színeikkel, nyugalmat, békességet, meghittséget árasztanak. Az a hely, ahol védelmet találunk, ahová vágyik az ember. Az otthon megörökítése manapság nem tartozik a kedvelt témák közé. Legföljebb a családi élet egy-két mozzanatának groteszk megjelenítését tartják érdemesnek a kortárs művészek. László Dániel festészete ebben is egyéni, a divattal szemben álló, mondhatni, lázadó. Számtalan festménye örökíti meg az otthon menedék jellegű hangulatát, intimitását. Vászonra festi a szobát sejtelmessé tevő gyertyafényt, vissza-visszatérő motívumként a zongorát, asztalt, fotelt, ágyat és a tükröt.  Ám legfőbb szereplők a családtagok, elsősorban a gyermekek: István, Édua, Anna és Imi.
  - Még 2001-ben, első fiam születésekor elkezdtem a gyerekeimet festeni – emlékszik vissza Dániel. - A születésük pillanatától, a szülőszoba műtőzöld világától kamasz korukig festettem őket. Otthon, művésztelepeken, kirándulásokon. Ösztönösen jött a téma, meg kéznél is volt, hiszen napi 4-5 órát voltam velük délelőttönként, délután pedig a műteremben dolgoztam. Mindig az életem eseményeit festettem, tájakat, ahol járok, Rómát, Itáliát, Csontváry útjait, vagy még az egyetemen a Károlyi osztályban zajló összejöveteleket. Ha az ember életében ilyen gyökeres változás áll be, mint első gyereke születésekor, természetes, hogy a témaválasztás és orientálódás szempontjából is komoly hatással lesz a festészetemre. A családdal kapcsolatban személyes élményem az is, hogy én nem csonka családban nevelkedtem, és abban a szerencsében volt részem, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem, és rendszeresen tölthettem náluk hosszabb időszakokat is. A család a társadalom alappillére, erre szeretném felhívni a figyelmet képeimmel. Ez sokáig közhelynek tűnt, hiszen majdnem mindenki családban élt, fiatalon megházasodott és családot alapított. Mára viszont felértékelődött ez az állítás, hiszen ez a család alapú társadalom megrepedezett, a családok felbomlása vagy meg nem alakulása komoly demográfiai problémákat vet fel, mely egészen a migrációig vezetnek. Erre, mondanom sem kell, nem én jöttem rá, én csak komolyan elkezdtem a témával foglalkozni. Kalkuttai Szent Teréz mondása: „Ha meg akarod változtatni a világot, akkor menj haza és szeresd a családodat!” A család fontosságát a romboló erők is nagyon pontosan tudják, és nagyon jól szervezettek annak érdekében, hogy a család intézményét felszámolják.
  Beszélgetésünk végén szó esik az idei, Műcsarnokban rendezett Nemzeti Szalon kiállításról. László Dániel Műterem című festménye is szerepelt ezen a seregszemlén. Nagy eseménynek tartja, hogy egyáltalán létrejött ez a tárlat, hiszen Budapesten hosszú idő óta ez a második Nemzeti Szalon, mely a festőművész szerint lényegesen színvonalasabb és körültekintőbb, mint az öt évvel ezelőtti. A 19. és a 20. századi Nemzeti Szalonok folyamata megszakadt a 90-es években, és ha nem is azt a fonalat vette fel, de lényegében a Magyarországon hangsúlyos szobrászati, grafikai és festészeti törekvések egymás melletti felsorakoztatásának fontos feladatát látta el. László Dániel a Nemzeti Szalonban kiállított nagy méretű alkotása a gyermelyi és a somogyfajszi művésztelepen készült, és egy sorozat harmadik eleme. 
- Vegyes technikával, minden korábban használt eszközt együttesen használva festettem meg a Műcsarnokban is kiállított festményemet – tudom meg a festőművésztől. – Állva szoktam festeni, de itt tudatosan ülve ábrázolom magam munka  közben, Gustave Courbet Nagy műterem című képe miatt. A képen Courbet hasonlóan félig háttal ül egy közepes méretű tájkép előtt, amit a műtermében fest, és ezt a kompozíciót örökítette meg Courbet. Az valóban nagy műterem, a kép is méretes. Én is ezt a címet akartam eleinte adni a képnek, hogy a „Nagy műterem”, mert akkor az utalás egyértelműbb lenne. Feltételezem, így is meg lehet találni a párhuzamot. A nevezett Courbet képet mindig is vegyes benyomásokkal néztem. Miért tájképezik egy sötét műteremben? Miért nem megy ki a szabadba tájat festeni? Találni rá magyarázatokat, de én a saját válaszomat akarom megkapni, ami inkább töprengést jelent. A képemen azt vetem fel, hogy a festőművész éppen fest valamit magának. Ez leginkább őt érdekli, tehát indokolt, hogy magát festi, hiszen ez az ő világa, melyben a teste, a figyelme, a környezete is benne van. A két kép közötti különbség is jelentést hordoz. Courbet műtermében sok az ember, tolongó műélvezők, kutyák, nyüzsgés, még túlórázó aktmodell is látható. Kétszáz éve más volt a festészet szerepe, akkor az a vizuális média zászlóshajója volt. Most, a 21. században megint csak más a helyzete a festészetnek. Ezt mi, festők hiába szeretnénk máshogy tudni, a festészet jelen körülményei nem rajtunk múlnak. Napjainkban a kortárs képzőművészetet csak nagyon szűk réteg követi figyelemmel, mások a lehetőségek, kisebbek a méretek, csak lézengenek a mecénások. De azt hiszem, a valódi lényeg változatlan: a festő fest.

 

 

 

 

 

 

Újdonságok

  • 2020.12.26 16:40

    Magyar Múzsa 2020 december

    Megjelent a Magyar Múzsa kulturális folyóirat 2020 decemberi száma.  Benne Mártonfi Benke...

Összes cikk

Elérhetőség

László Dániel
1114 Budapest Bartók Béla út 1

003630 5196558

© László Dániel.

Powered by Webnode