Lóska Lajos

 

 

 

 

Egy radikális újkonzervatív

 

Beszélgetés László Dánielel

 

-1996 és 2001 között tanultál a Képzőművészeti Egyetemen. Ebben az időszakban, az ezredforduló táján veled együtt több fiatal kezdett el új figurális stílusban dolgozni. Ám ez az etap már az irányzat második hulláma volt, hiszen korábban, az 1990-es évek második felében is festettek ilyen stílusban, például Szűcs Attila vagy Szépfalvi Ágnes.

Az új figurális festésmód újkonceptuáis ábrázolásmód utáni megjelenése a művészeti kifejezésmódok ciklikus váltakozásának ékes bizonyítéka. E folyamat rímel kedvenc teóriámra, az örök visszatérés elméletére. Sorra véve a közelmúlt eseményeit, a nyolcvanas évek elején induló újszenzibilitást az évtized végétől egy újkonceptuális kifejezésmód követte, tehát egy érzéki, színes, érzelem gazdag stílust egy elvont, hűvös, intellektuális áramlat, amit néhány évvel később azután újból egy érzékletes, látványra építő új figurális kifejezésmód vált, melyben ti is dolgoztok.

De térjünk vissza az indulásodhoz. Károlyi Zsigmondnál diplomáztál. Beszélj a Képzőművészeti Egyetemen eltöltött évekről. Mivel foglalkoztatok ebben az időben?

-Előttünk, a 90-as évek elején Károlyi és a növendékei monokróm képeket készítettek. Amikor mi oda kerültünk - Horváth Krisztiánnal, Filp Csabával és Lőrincz Tamással - szinte azonnal figurális stílusban dolgoztunk. Két évvel később derült ki, hogy Károlyi Zsigmond otthon szintén figurális műveket fest, így nem volt nehéz minket korrigálnia. Fontos volt számunkra, hogy mesterünk, Károlyi Zsiga mellénk tudott állni. Szép lassan, 1998-ra megszerveződött egy a látványfestészetet előnyben részesítő társaság. Később csatlakoztak hozzánk a Tölg-Molnár Zoltán osztályába járó Kovács Lehel. Igyekeztünk közösséget alkotni, együtt jártunk a múzeumokba, és művésztelepekre.

Tény hogy korábban előttünk már volt egy hulláma Szépfalvi Ágnesék indulása idején az új figurális festészetnek. Megmondom őszintén, mi nem tartottuk őket előképnek. Tudtuk, hogy miket festenek, de nem figyeltünk nagyon rájuk. A mi évfolyamunkból elég sokan jártunk a kisképzőbe, ahol a kilencvenes években Nemes Csaba és Kósa János voltak gyakorló tanárok, de akkoriban velük nem erről a típusú festészetről beszélgettünk, hanem inkább a koncept művészetről, Josef Kosuthról. Így én hamarább ismeretem meg Duchampot, mint Degast.

- Mégis mi adta a lökést, hogy nem absztrakt, hanem figurális stílusban kezdtetek el festeni? A kor posztmodern szemlélete az avantgárddal szemben újra felfedezte a múltat, a történelmet, vissza lehetett térni a képhez, a figurákhoz, tehát a kifejezésmód benne volt a levegőben?

- Én ikonokkal felvételiztem a főiskolára, azokkal vettek fel harmadjára. A középiskolában - ahol mi Krisztiánnal osztálytársak voltunk - az oktatás a látványelvű festészetről szólt. Mi ezt komolyan vettük, a szakkörben ezzel foglalkoztunk, könyvekből tanulmányoztuk az előképeket. Nálam azután ez az érdeklődés a főiskolai években is folytatódott, csak egy valamit nem szerettem, az aktfestést, de műveltem, mivel felvételi követelmény volt, a többi műfaj pedig - a csendélet, az életkép, a tájfestés - mindig is vonzott.

-Már főiskolás korodban is új figurális voltál.

- A második évében borospoharas csendéletet raktam ki az év végi kiállításon, illetve elkezdtem gyertyás csendéletet festeni, ami nagyon megtetszett Károlyinak, de azt is mondta, hogy ha az év végéig nem készítek legalább 25 ilyen jellegű képet, megbukok. Végül megszülettek, így lett egy komplett anyagom. Sőt, 1997-től 2000-ig tovább dolgoztam a témán. Ekkorra a borspoharas csendéletekből összejött több mint száz darab. Ezeket mutattam be egy szabadtéri kiállításon Budakalász mellett. Az volt a címe, hogy Százkép. Közöttük vannak absztraktabbak is, például csak egy gyertya, vagy egy tárgyrészlet, de zömmel minden kép a gyertya és a bor viszonyáról szól. Volt továbbá olyan is, amikor víz volt a pohárban, máskor üres volt a pohár, volt törött poharas verzió, volt csipketerítős, később a fotó adta lehetőségeket is felhasználtam. A vizes poharas képemnél a ráció, a tisztán látás volt a cél, az, hogy hogyan lehet ezzel az aprólékos módszerrel dolgozni. Érdekelt, hogy a kedvenc festőim miképpen oldják meg ezt a kérdést. Én mindig a festői megoldások felé igyekezem orientálódni. Aztán tromp oil-el is elkezdtem foglalkozni, a festővászonnak, a vakkeretnek a hátulját festettem meg. Ma is vannak ilyen képeim, közülük több a Műcsarnokban az Egyhetes kiállításon is ki volt állítva. Próbáltam a művészeti hagyományokat feltérképezni: érdekelt miket festett, Cotán, Zurbaran, Caravaggio, amikor artikuláltan beszélnek a festészet nyelvén, milyen finomságokat, problémákat vetettek fel. E problémafelvetések úgy érzem a mai napig aktuálisak, ezeket próbáltam én is át- és továbbgondolni.

-2003-ban alakult a Sensaria Képzőművészeti Egyesület. Valószínűleg többször elmondtad már, de meséld el nekem is, hogy mi az egyesület programja és kik a tagjai.

- Csoporttá válásunk kapcsolódott a főiskolás évekhez. Az iskola vége felé rendszeresen közösen jártunk művésztelepekre, Gyermelyre, Tihanyba. Úgy szerveztük, hogy sokat legyünk együtt, közösen kirándultunk Bécsbe megnézni a Kunsthistorisches Museumot. Gyakorlatilag hasonló érdeklődési körű, a festészeti hagyományokat követő emberek szerveződése a társulás. Az egyesületet 2003-ban jegyezte be a Fővárosi Bíróság.

A diplomát követő évek a legnehezebbek a végzősök számára, a légüres teret mi megpróbáltuk művésztelepekkel áthidalni, Kecskemétre pályáztunk, ahova több alkalommal is elmentünk egy-egy hónapra dolgozni. A szellemi azonosság volt a legfontosabb. Beszélgettünk a festményekről, hasonló érdeklődési pontjaink voltak, a Csernus kiállítást mindannyian megnéztük, és hetekig vitatkoztunk róla. Azt is fontosnak tartom, hogy hatottunk egymásra, főleg a művésztelepen festett képeken érezni ezt, megjelennek hasonló motívumok, peresze nem egymást másoltuk, mégis pozitívan befolyásoltuk egymást.

- Jelenleg kik a tagok?

- Horváth Krisztián, Kovács Lehel, Horváth Roland - ő Krisztiánnak az öccse - Lőrincz Tamás, Sütő Róbert, továbbá Megyeri Horváth Gábor, neki a diplomamunkáját néztük meg és felkértük, hogy lépjen be a csoportba. Tehát tíz ember állt össze az elején és most tizenhárman vagyunk. Az idén is bővítettünk, a napokban vettük fel a frissen diplomázott Rolik Ádámot.(Évente csak egy embert veszünk föl) (alpító tagok: Horváth Krisztián, Horváth Roland, Kovács Lehel Kondor Attila, Kondor-Szilágyi Mária, László Dániel, Lőrincz Tamás, Nagy Gáza, Megyeri Horváth Gábor, Sütő Róbert, később felvett tagok: Balogh Zsófia, Kucsora Márta, Szabó Ábel

- Volt a csoportnak ideológusa is. Úgy emlékszem, hogy az indulásotok kezdetén Sturcz János nagyon kiállt mellettetek, szellemi támaszt is nyújtott. A kezdetektől befolyásolt benneteket, vagy miután már együtt dolgoztatok, azután nézte meg munkáitokat, vállalta fel a csoportot?

-Ez utóbbi történt. Elmentünk hozzá 2002-ben, meghívott bennünket, beszélgettünk, mindenki elmesélte, mivel fogalakozik, hogyan alakult a pályája. Ezt követően rendszerezte azt, amit mi artikulálatlanul verbálisan megfogalmaztunk, amit viszont képeinkkel viszonylag világosan alátámasztunk. Sturcz sok mindent megfogalmazott, amik már korábban a levegőben voltak, ő találta ki az új konzervatív jelzőt, a posztmodernnel szemben a radikális neokonzervatív terminust. Úgy definiált bennünket, hogy mi nem idézeteket készítünk, nem cinikusan idézőjelbe teszünk dolgokat, hanem mélyrehatóan igyekszünk a klasszikus művészettel foglalkozni. Persze a radikális konzervatív minősítés sok emberben visszatetszést keltett, de ezzel nem törődtünk, a konzervatív különben sem negatív jelző.

- A kiállítási listádat nézve, azt látom, hogy az első önálló tárlatod 1997-ben Horváth Krisztiánnal és Simonyi Zsolttal közösen. Ezen mik szerepeltek?

-Tojástemperával fatáblára fát festettem úgy, hogy a fa felületet kihagytam és csak a hátteret festettem meg, tehát a fatábla szabadon maradt, ezzel utalva a fa anyagára. Krisztián egy korai organikus sorozatát mutatta be, Simonyi pedig fénnyel írt, éjszakai fotókat állított ki.

A 100 kép című tárlatról már beszéltünk. Amit még hozzáfűznék, hogy már akkor elkezdtem a kompozíción a tájba poharat elhelyezni. Ezt a megoldást, hogy a táji környezetben csendéleti elem van, ezt mai napig festem. Majd egyre bővítettem a csendéleti elemeket, egyre több tárgy jelent meg a kompozíción.

  • 2001-ben megszületett az első gyerekem István, majd 2003 ban kislányom Édua. Féléves koruk óta fotózom és festem őket, ők az életem legfontosabb részei. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a csendéletek mellett a tájban a figurák is megjelentek. 2004-ben, azután felkértek, hogy vegyek részt a Műcsarnok egyhetes kiállításán. Eleinte gondban voltam, ugyanis a hatalmas térben a viszonylag kis méretű csendéleteket nem lehetett jól kiállítani. Így újabb témával kezdtem el foglalkozni, akkor született a Vermeer parafrázisok ötlete. A két téma között nincs szerves átmenet, néha vannak ilyen hirtelen felismeréseim, így voltam Vermeerrel is . Sok múzeumban voltam, a Mauriciusban Hágában, Rijksmuseumban, vagy Bécsben többször is megnéztem a Vermeer képeket. Ő egészen más habitusú festő volt, mint én, ő hónapokig dolgozott egy képen, nagyon aprólékos, elmélyült és hozzám képest elég grafikus is. Nos az ő világát, igyekeztem hazai, mai magyar környezetbe beilleszteni. Ebből született egy sorozatom, amit a kecskeméti művésztelepen festettem. Ezeken egy ember látható az életem valamely részét jelentő környezetben. Azután ez a téma is szerteágazott. Elkezdtem a kép a képben problémával foglalkozni: korábbi munkáimat belefestettem, az újakba, ahogy a műteremben sorakoznak, vagy a háttérben a falnak vannak támasztva. E témából nagy anyag készült. A Műcsarnokban ugyan elég szerencsétlenül lettek kiállítva, (zsúfoltan egymás fölött két sorban rendezve) de nekem nagy tanulság volt, a témát minden oldalról be tudtam mutatni.

- A Vermeer parafrázisokba a családod tagjait is belefestetted.

- Igen. Ő is a saját családját ábrázolta, az otthoni miliőt, amiben élt. Ma természetesen már más világban élünk, de úgy érzem, hogy a polgári életforma ma is jellemző, habár pont ez a társadalmi réteg van Magyarországon a legnehezebb helyzetben.

- Egy-két tárlatodról már beszéltünk. A kiállítási jegyzékedet nézve az látszik, hogy sokat szerepeltél az elmúlt nyolc esztendőben. Közülük melyik az a két-három általad legfontosabbnak tartott, amiről még érdemes megemlékezni.

- A Halmokon címűről, a Meander Galériában (2004). Ez azért volt fontos számomra, mert a diploma évében készült munkáim, - a tájban helyezett csendéletek - témáját bontottam ki, akképpen, hogy a csendéleteimet ország különböző helyszínein festettem meg, helyeztem táji környezetbe. Még Selmecbányára is elmentem. Vittem a kis asztalkámat, a csendélet tárgyait és a Csontváry kép nézőpontját is figyelembe véve, próbáltam a kompozíciót létrehozni . Ebből a témából tizennégy nagyméretű (180x 140 cm) mű készült, ezt mutattam be ott. A kiállításnak még az is érdekessége volt, hogy az összes kép ki volt rakva egy hosszúkás ablak nélküli terembe és mind a tizennégy elé egy kis asztal, az asztalon bor, poharak, illetve gyümölcs volt elhelyezve. Azért rendeztem be így a termet, hogy a néző olyan viszonyba kerüljön a képekkel, mint én festés közben a csendéletek közelségével.

- 2003-ban római ösztöndíjas voltam, majd 2004 tavaszán bemutattam az ott készült 25 munkám, és az azt követő idószakban készült 80 képet, mely itáliai témákat dolgozott fel.. A római tartózkodásom alatt szembesültem azzal, hogy az épületek ott milyen szervesen beleolvadnak a tájba, így ez is nagyszerű festői téma lett számomra. Ezt követően még festettem 80 kis méretű vedutát. A 100 kép után négy évvel megrendeztem a római tematikájú kiállításomat az óbudai amfiteátrumban: körbe a színpad falára raktam ki a vásznakat. A Tárlatot Sturcz János nyitotta meg.

A Szinyei Szalonban három alkalommal is szerepeltem. A legutóbbi pedig Vácon állítottam ki a görög templomban. Erre egy évet készültem, mert ez hatalmas tér nagyobb munkákat és új témát igényelt.

- Leszögezhetjük tehát, hogy te mindig klasszikus témákat dolgozol fel. Csendéleteket, tájképeket, és enteriőröket festesz. Hogyan látod, a te piktúrád miben különbözik az elődökétől? Ugyanis az új figurális festészetnek sokféle változata van. Mindannyian alkalmaztok fotót, de ezen túl vannak, akik az elektronikus képekből indulnak ki, mások a hiperralizmusból, míg a te tájképeid a nagybányai piktúrát is felidézik az emberben?

  • Nekem nem célom, hogy a stílusom nagyon különbözzön a hagyományoktól, hogy nagyon „mai” legyen. Mégis, még ha olyan képet festek, amin semmilyen mai tárgy nincs, - nincs rajta autó, divatos ruha stb. - akkor is látszik, hogy a kép nem száz évvel ezelőtt készült, hanem ma. Hiszen a mai ember nem úgy látja a világot, mint ahogy a tizenkilencedik század második felében látták. A tradíció a fontos. Ha hasonló festészeti eszközökkel alkot meg egy képet valaki, mint Corot, akkor tudja magát hozzá hasonlítani, de meg is tudja különbözteti magát tőle. Én mindig azt nézem, hogy miként oldott meg egy festészet problémát az elődöm, és a jót megpróbálom eltanulni tőle. Természetesen hozzárakja a kompozícióhoz az ember a mai kor jegyeit is. Szerintem a festészet nyelv örök, és én így viszonyulok hozzá.

  • Mégis újra megkérdezem, mi a különbség a mai és régi figurális festészet között? Ha száz év múlva megnéz valaki egy nagybányai vásznat és a te generációtoknak egy képét, milyen eltéréseket lát majd?

  • Mindig a kor az, amely igényli az ilyen vagy olyan kifejezésmódot. Én akkor is ilyen képeket festenék, ha ezzel senki nem fogalakozna. Én ezt tudom csinálni. De vannak az európai festészetben is hasonló irányzatok, nemrégen láthattuk a Lipcsei iskola kiállítását a Műcsarnokban. Ma európai trend is lett a figurális festészet. Más eszközökkel festünk, mint 100 évvel ezelőtt, bátrabbak vagyunk.

  • Befejezésül beszélj a legújabb, az idén tavasszal rendezett Váci kiállításodról.

  • A kiállítótér hatalmas, nem is tudom, hogy van-e az országban még egy ilyen típusú tér. A falak osztatlanok, a belmagasság 8 méter felett van. Ott csak álló formátumú méretes vásznakat lehetett bemutatni. Nagyméretű képeket festetem tehát, figurákat hangsúlyos táji környezetbe.

  • Csupa tájban – erdőben, kertben, mezőn - elhelyezett figura volt tehát kiállítva…

  • Igen, a karzat alá kisebb képek is kerültek, de alapjába véve nagyméretűek szerepeltek. Arra gondoltam, hogy a gyerek és a kert téma köré fűzöm föl az egészet, a gyerekek különböző napszakokban kinn szaladgáltak tavasztól őszig a szolnoki művésztelep kertjében, ott fotóztam és festettem őket. Erre a motívumra volt felfűzve az egész anyag egy-két kivételtől - templombelső, templomajtó – eltekintve.

  • Eladható ez a festészet?

  • -Nem lehet olyan jól a kortárs figurális képeket sem eladni, mint ahogy azt sokan gondolják. Vannak művészetkedvelők, akik szeretik ezt az ábrázolásmódot. Az egyik gyűjtőm, aki Nagy Balogh Jánost meg Egry Józsefet kedveli, nemrégen az egyik Egryjét odaadta egy kiállításra, és most az én képem lóg annak a helyén. Van ilyen is, de nem ez a jellemző. A magánemberek zöme nem nagyon vesz képet, aki vásárolna annak nincs pénze, az újgazdagokat meg nem érdekli a kortárs festészet, esetleg az antik. Nekem jelenleg a Derkovits-ösztöndíj a fix bevételem, de szerencsére Múzeumi vásárlások is voltak az elmúlt két évben.

  • Köszönöm a beszélgetést.

  • Lóska Lajos