Szabó Noémi

 

Kedves Hölgyeim és Uraim, kedves vendégek!

 

Szeretném előre bocsájtani, hogy ez a szakmai méltatás elsősorban szubjektív széljegyzet lesz. Az 59. Őszi Tárlat felkészülés a 60. alkalomra, mondhatjuk úgy is, hogy várakozásokkal teli előszobája a jubileumi kiállításnak.

 

Az 59. Őszi Tárlat katalógusának címlapján -a hagyományokhoz híven- az idei Tornyai plakettel díjazott művész egy munkája látható. László Dániel városi tájképén egy kapualj, belső udvar, átjáróház bukkan fel. Mindegy is, hogy funkcióját tekintve pontosan mire szolgál az épület, a kompozíció az, ami igazán érdekes. Az előtér lepusztult, vakolat nélküli és összegraffitizett falainak sötétségét a kép középén felragyogó napfény ellenpontozza, ami prózai módon épp egy villanypóznát világít meg. Még hátrébb pedig egy virágba borult fa látható. Drámai színhely, amely éppannyira komor hangulatú, mint amennyire magában hordozza a remény lehetőségét. És tegyük hozzá, Berlintől Bukarestig, bárhol állhatna ez az épület, hiszen a lerobbant kapualj híven adja vissza a közép-európai városok történelmi traumáktól terhes atmoszférájának jellegzetességeit. Az épület azonban konkrét, sokaknak talán még a képcímkét sem kell elolvasniuk, hogy felismerjék a budapesti helyszínt: a Móricz Zsigmond körtér jobb sorsra érdemes körpavilonját, amely szomorú tanuként emlékeztet áll az elmúlt évtizedek társadalmi-városrendezési polémiáira. Egy budapesti mementó, amely lehetne bárhol. Nem létezésének lokális értelembe vett realitása számít, hanem szimbólum értéke. Az állandó pusztulás ténye és a jövő ígérete, amelynek gátját éppen a múlt és jelen folyamatos összeütközése jelenti. Annak az örökös kérdése, hogy mi az ami a múltból ránk maradt és, hogy ezt hová lehet a jövőben fejleszteni. Ugyanis a jelen statikus állapota hordozza magában a jövő felelősséget. László Dániel festménye különösen érzékeny módon, vizuális metaforák nyelvén reagál korunk társadalmi-történeti-művészeti kérdéseire, és egyben olyan kérdésekre is, amelyeket nagyon időszerű feltenni az 59. Vásárhelyi ŐsziTárlattal kapcsolatban. Ezért is volt találó választás a katalógus címoldalára helyezni.

A jövő évben a hatodik évtizedébe lépő Őszi Tárlat múltja művészettörténeti léptékkel mérve is jelentős művészeti esemény. Generációk hosszú sorának bemutatkozóhelye volt a múltban és ennek számít a jelenben is. Töretlen hagyomány, dicső korszakokkal és kisebb-nagyobb mélypontokkal. A közelgő 6. x talán feljogosít arra, hogy az Őszi Tárlatot INTÉZMÉNYKÉNT tekintsük és a magyar művészet olyan helyszíneként tartsuk számon, amely konzekvens és tudatos módon kitartott a hagyományos, figurális művészet reprezentálása mellett, bármilyen más művészeti szemléletet is preferált az éppen adott művészeti diskurzus. Vásárhely ellenállt az ötvenes évek szocreál tendenciájának, soha nem igazodott a 60-as, 70-es évek geometrikus irányzataihoz, pláne nem a 80-as évektől kibontakozó konceptuális jellegű művészethez, de nem szeretett volna a avantgárd és a posztmodern fellegvára sem lenni. A magyar képzőművészeti élet legrégebb óta megrendezett szalon jellegű kiállítása, ugyanis nem állít sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a hagyományos képzőművészet és ezen belül hangsúlyosan a festészet örökké létező! Az Őszi Tárlat valójában látleletet ad, pillanatképeket rögzít a mainstream és kevésbé mainstream magyar művészek produktumairól, fontos dokumentációt készítve évről évre arról a magyar kortárs művészetről, amelynek egyébként kevés a bemutatkozási lehetősége. Hódmezővásárhely ilyen értelemben az állandóság forradalmára, egy olyan hely, ahol egy város büszkén vállalja és tudja, hogy az egész országból ideérkező művészek és művek ITT (genius loci) és nem a fővárosban adnak egymásnak találkozót. Nyilván így van, hiszen a figuratív alföldi festészet hagyományaiból nőtt ki a tárlat, azonban mára nem ez a történeti vonatkozás jelenti a kohéziós erőt, ami a kiállító művészeket összekapcsolja. Hanem a kiállítás olvasztótégely-jellege. És pontosan ennek az olvasztótégely-jellegnek a ritkasága, tagadhatatlan anakronizmusa teszi mégis elengedhetetlenül fontossá és bizonyos értelmen az opponens pozíciójában lévővé az Őszi Tárlatot. A világon és Magyarországon is kurátori koncepciók mentén felépülő, markáns művészeti állásfoglalásokat megfogalmazó kiállítások dívnak, amelyekre kétség kívül szükség van. Ennek ellentéteként az Őszi Tárlat – amely ebben az értelemben is igazi hungarikumként tekinthető- az egyetlen olyan országos jelentőségű platform, amely a Kossuth-díjas alkotótól a kvázi „amatőr” művészig mindenkinek lehetőséget ad. A sokszínűség eklektikájától vált karakteressé. Félreéerés ne essk, nem célom és feladatom legitimálni egy teljesen elfogadott és mára nagy presztízsű intézményként funkcionáló kiállítást, azonban újra és újra fel kell hívni a figyelmet arra a művészek felől érkező igényre, amely közel hatvan éven keresztül tette működőképessé az Őszi Tárlatot. Kereslet pedig van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mit az, hogy ebben az éveben 270 művész 671 műve közül került kiválasztásra a kiállításon bemutatott anyag. És egy pillanatra gondoljunk bele ezeknek a számoknak a nagyságrendjébe! 270 művész a hazai, nagyjából 2500 főre saccolható művésztársadalom több mint 10 %-át jelenti. Roppant szám ez, főleg azt a szabályt figyelembe véve, hogy a tárlatra elsősorban csak meghívásos alapon lehet jelentkezni. Tehát a nagyszámú művészgárda egy előválogatott csapat.

Sokan, sokféleképpen nyilatkoztak már az Őszi Tárlatról, -én magam is megtettem két katalógus előszóban – sokszor ismételve a legfontosabb tényeket: azt, hogy a kiállítás elsősorban a hagyományhoz fűződő viszony sokféleségéről szól, és ennek okaként a heterogén válogatásban felesleges közös nevezőt keresni. Azonban vizsgálat tárgyává lehet tenni azt, hogy hogyan kezdeményeznek párbeszédet egymással a különböző tőről fakadó művészi utak; milyen viszonyban állnak a hagyomány kérdésével; hogyan értékelődnek át a műfaj és a tematika klasszikus fogalmai az idősebb és fiatalabb generáció számára. Az elmúlt évek tapasztalata, számomra, azt mutatja, hogy a kiállítás képes bátran ütköztetni a különböző művészeti véleményeket (idősebbek vs. fiatal korosztály, hagyományos vs. új típusú médium) és ezzel lépésről lépése közelebb kerül ahhoz, hogy egyre átfogóbb képet nyújtson a hazai művészet figurális irányairól. Az ötvenkilenc éves múlt már önmagában is bizonyítéka annak, hogy az alapszellemiséghez való hűség nem zárja ki az aktualizálás szükségességét és az önkritika lehetőségét.

Szeretnék tartózkodni attól, hogy a kiállító 170 művész közül bárkit is név szerint kiemeljek. Ugyanis a sok magas minőségű, kirobbanó erejű alkotás mellett a nagy számok törvényeinek értelmében jelen vannak közepes kvalitású művek. Az 59. őszi tárlat felkészülés egy nagy ünnepre, a jubileum előtti elgondolkodás pillanata, ahol mérlegelni kell – ahogyan a beszéd elején említett László Dániel festmény metaforája is teszi – a múlt-jelen-jövő kontinuitásának kérdését. És ez az a pillanat, ahol szót ejthetünk arról is, hogy a közelgő 60. alkalom lehetőséget adhat a tárlatok történetének kritikai feldolgozásához, egy történeti kontextusba foglaló írás megjelentetésén keresztül, amely, mint hiánypótló tudományos értekezés nemzetközi szinten is felhívhatja a figyelmet erre a kiállítástípusra.

Az őszi tárlat (mint intézmény, mint fogalom) amellett, hogy a hagyományos művészet ünneplésének egyetlen igazán jelentős alkalma, ma már nem egy művészeti iskolát, tendenciát képvisel, hanem leginkább állásfoglalásnak, művészeti stratégiának tekinthető. És ez a jellemvonása fogja még hosszú évtizedeken keresztül működőképessé és az újjászületésre alkalmas kiállítássá tenni. Egészen addig, amíg mindenki töretlenül hisz abban, hogy a festészet halhatatlan.


 

Szabó Noémi

Hódmezővásárhely, 2012. október 7.